Megszokhattuk, hogy a fokozatos válasz rendszerét három csapásnak is szokás nevezni (mely a "three strikes and you're out" baseball szakkifejezésből ered). E három csapás rendszerekre mindeddig működő (de vajon hatásos?) rendszerre néhány európai és távol-keleti országból lehetett példát hozni. Lehet, hogy a fokozatos válasz gondolata eléri az igazi baseball nagyhatalmat, az Egyesült Államokat is?
A múlt héten került publikálásra egy CNET írás, melyet a TorrentFreak is feldolgozott. Eszerint az MPAA (moziipari érdekképviselet és lobbi), a RIAA (zeneipari ikertestvér) és több piacvezető ISP (AT&T, Comcast, Verizon) arról fognak hamarosan megállapodni, hogy utóbbiak önkéntes alapon egyfajta fokozatos válasz rendszert vezetnek be előfizetőik körében. A rendszer értelmében a jogosultak gyűjtik össze a fájlcserélő felhasználók adatait, amelyekről értesítést küldenek az ISP-knek. Utóbbiak ezek alapján figyelmeztetést ("Copyright Alert") küldenek az érintett fogyasztónak. "Folytatólagos fájlcserélés" esetén az ISP újabb figyelmeztetést küld. A CNET írása szerint azonban a "végső csapás", tehát az internetkapcsolat tartós felfüggesztése nem szerepel a felek tervei között. Ehelyett az ISP különféle "szankciók" közül válogathat, kezdve a sávszélesség csökkentésétől a korlátolt webes keresésen át az internetkapcsolat majdnem teljes felfüggesztéséig (ilyenkor a Top200 weboldal még mindig betölthető lenne). A fenti megállapodás egyébként teljesen önkéntes lenne, tehát nem lennének kötelesek az ISP-k azt aláírni, és alkalmazni a fenti szisztémát.
A két hivatkozott írásból nyert információk fényében nagyon sok komoly kérdésem merült fel. Egyrészt ha a jogosultak ("rightsholders") gyűjtik az adatokat, akkor nem kellene-e a rendszerben valahová egy érdemi kontroll szelep? Más szavakkal: az ISP szó nélkül köteles lenne a Copyright Alertet kiküldeni a fájlcseréléssel hírbe hozott előfizetőnek?
Másrészt a szankciók között különösen tetszik a Top200-as korlátozás. Jelenleg a világon (és az Egyesült Államokban) 88. (és 94.) a The Pirate Bay, 132. (és 488.) az Egyesült Államokban perbe vont Hotfile, a Rapidshare pedig 127. (és 479.) az Alexa információi szerint. A Top200 nem tudom, hogy az Egyesült Államokon belül, vagy világszerte lesz mérvadó (gondolnám, hogy előbbi), az azonban főleg nem világos, hogy kinek a mérései alapján állapítanák meg mindezt. Az sem egyértelmű, hogy a levelező programok, ha épp nincsenek a Top200-ban, ugyancsak korlátozásra kerülnének?
Harmadrészt az ISP-k világosan képesek arra, hogy a forgalmi adatokból visszakeressék az adott IP-cím mögötti konkrét előfizetést. A kérdés, hogy ez alkalmas-e/elég-e egy hatékony rendszer beindítására. Itt ismételten képbe kerül két kérdés: mi van akkor, ha nem az előfizető követi el a szerzői jogok megsértését? Ilyen helyzetre is gond nélkül alkalmazható az ISP-k és az egyes érdekképviseletek által kötött megállapodás? Illetve ahogy arra egy nagyon friss brit tanulmány is utal a Digital Economy Act vonatkozásában: a fogyasztók jelentős része nem kíván változtatni fájlcserélési szokásain a jövőben sem, sőt az IP-címeik lenyomozásának megakadályozása érdekében VPN vagy proxy alkalmazásokat venne igénybe, hogy anonimitását megőrizze. (Erről már én is blogoltam egy kiváló svéd tanulmány okán.) Bár a brit felmérés megkérdőjelezhető, mivel nem tűnik reprezentatívnak a válaszadók köre, a fájlcserélő társadalmon belüli trendeket valószínűleg (megközelítőleg) jól leírja. S bár az amerikai társadalom más, mint a brit, azért valamennyire borítékolható, hogy a kiskapukat ők is meg fogják találni.
Végül ha már annyira önkéntes a megállapodás, akkor miért rohan a tárgyaló asztalhoz a három legnagyobb ISP? Nem lesz ez kényszerítő hatású a többiekre nézve is?
Egyelőre legyen elég ennyi fejtegetés. Ha minden igaz, júliusban megkötik, majd nyilvánosságra hozzák a megállapodást a felek. Akkor érdemben visszatérek a kérdésre. Zárásként azért még álljon itt egy klasszikus: ahogy Frank Drebin mondta: strike?
