Szoláriumretorika

Nem is oly rég a szerzői joggal kapcsolatos retorika problémáiról készítettem egy bejegyzést. Akkor például az MPAA propaganda szövegét kritizáltam. Egy dolgot felejtettem csak el: nem pusztán a szerzői jogosultak szoktak tévesen fogalmazni. Hanem a sajtó is.

Melitta hallgatóm, az InfoCopy Diákkör oszlopos tagja hívta fel a figyelmemet helyi lapunk, a Délmagyarország online cikkére, mely a "Megbüntetett egy szegedi szoláriumstúdiót az Artisjus" címet viselte. A cikk hátterében álló esemény világosabb a napnál is. A szerzői jogi törvény világosan kimondja, hogy a szerzői művek és az azokat rögzítő hangfelvételek (melyek további két "szomszédos jogot" keletkeztetnek az előadó és a hangfelvétel előállítója oldalán) nyilvános előadása esetén jogdíjat kell fizetni. Ahogy arra Tóth Péter Benjámin, az Artisjus riportban megszólaltatott stratégiai és kommunikációs igazgatója is utalt, ez nem valamiféle adó, hanem a felhasználás ellenértéke. Más szavakkal: ha valaki zenéjét azért játszod a boltban, hogy a vevőid jobban érezzék magukat, visszatérjenek, következésképp többet költsenek nálad, akkor logikus, hogy a bevételedből valamennyit vissza kell osztani annak, akinek a segítségét erre igénybe vetted.

Ennek fényében aztán elég szomorú, hogy a cikk címében a "büntet" ige szerepel. Az Artisjus nem büntetett, hiszen nem hatóság, amely "büntethetne", csupán a törvény által rögzített feladatát teljesítette. Privát véleményem szerint az a havi pár ezer forint igenis fontos bevételt keletkeztet a jogosultak oldalán, míg a szolgáltatóknak nem szabad, hogy sokat ártson. (Erről egyébként épp Tóth Péter Benjámin is írt az oldalon, lásd: 58. komment.)

Nem igazán tudom megérteni a kommentelők többségének általános haragját. Jó, lehet nem szeretni a sokak által gonosznak titulált közös jogkezelőket, de higgye el mindenki: nélkülük nehezebb lenne. Talán még a közös jogkezelők által beszedett jogdíjak kezelését is lehet kritizálni, bár szerintem fölösleges. (Főleg ne felületes vagy épp alaptalan hírek alapján. Lásd a Magyar Nemzet egy cikkével kapcsolatos véleményemet itt.)

Aztán lám, van ott néhány olyan vélemény is, melyek tartalma vajmi keveset mozdítja elő nem csak a cikkben említett kérdést, de a szerzői jog helyes megértését is.

50. komment "varadipal" részéről: "A lakótelepekre mikor jön ki az ellenőr? Egy két állat a nyitott ablaknál üvöltő zeneszerszámmal egy egész városrészt szórakoztat, ha akarják, ha nem." Bár nem biztos, hogy elvárható, hogy a szerzői jogi törvényt mindenki ismerje, de már a kifejezésből, hogy "nyilvános előadás" következik, hogy a magáncélú zenehallgatás, bármilyen udvariatlanul is hangos, utcára kiszűrődő tevékenység, nem azonos a szolárium üzleti cselekményével.

DMagóg több bejegyzést is tett, sajnos mind - nevéből eredően is - demagóg, tartalom nélküli és a szerzői jog ismeretének teljes hiányára utal. A kedvencem amúgy a 49. komment: "Valaki(k) nagyon jól jár(nak) ezzel a látványos és törvényes kaszálással is. Kiknek szedik, mennyibe kerül a beszedés, mennyi jut azoknak, akiket illetne? Nekem törvényes tolvajlásnak tűnik az egész, úgy, ahogy van!" Igen, valakik tényleg jól járnak ezzel: azok, akik a dalok megírták, előadták és kiadták. Ez olyan bűn? Talán jobb lenne, ha senkinek nem fizetnénk, talán jobb lenne, ha nem is készülnének új dalok. Én ebben viszont nem hiszek. Mennyi jut azoknak, akiket illetne? Hoppá, hirtelen mégis számít, kié az a pénz. Tóth Péter Benjámin erre is felelt (58. komment), én nem ismétlem meg. Törvényes tolvajlás? Akkor én is mondok egy demagóg, mégis sokkal relevánsabb állítást: mit szólna DMagóg, ha holnaptól ingyen kellene dolgoznia a munkahelyén?

No, szerintem ennyi elég. Minden fent leírt tökéletesen igazolja, hogy a téma relatíve egyszerűsége ellenére a retorika mennyire el tudja terelni a rossz irányba a beszélgetést. És sajnos nem csak a jogosulti oldalon, hanem a fogyasztói oldalon is.

Az ügy kapcsán a Délmagyarország utóbb megszólaltatta a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesületének elnökét, Czutor Zoltánt.