Szerzői jog a XXI. században: A kalóz metafora használatának következményei a fájlcsere retorikájában

Az elmúlt évtizedben a fájlcsere hirtelen jött népszerűsége óta felkapott téma lett a a fájlcserével kapcsolatos retorikának a vizsgálata a szaksajtóban. A közelmúltban Péter is írt egy cikket¹, illetve az egyik kedvenc blogom, az Ars Technica egyik bloggere Asher Hawkins is posztolt egy bejegyzést kimondottan a kalózkodás metaforájának szerzői jogi kontextusban való használatának témakörében, illetve megkerülhetetlen írás Bodó Balázsnak a témában írt rendkívül alapos PhD dolgozata.³ Feltűnt ezeknek az olvasásakor, hogy amellett, hogy a jelenséget elég alaposan körbejárták a szerzők, mintha kevesebb szó esne magának a retorikának a következményeiről, úgyhogy vitaindítóként megosztom ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Eltérő adatokat találni arról, hogy mikortól kezdték alkalmazni a kalózkodás kifejezést a szerzői jog kontextusában. Egyedül Bodó Balázs dolgozatában találtam arra vonatkozóan adatot, hogy mikor használták legkorábban a kifejezést, a hivatkozott források a tizenhatodik század végére teszi ezt az időpontot⁴. A legtöbb általam olvasott forrás megegyezik abban, hogy a tizenkilencedik században már népszerű volt a kalózkodás kifejezés használata.

Az, hogy miért válhatott népszerűvé valószínűleg az is bizonyítja, hogy az amerikai média lobbi propagandájában is rendkívül gyakorivá vált a használata: mert hatásos. A szerzői jog minden az általam ismert jogrendszerben a bonyolultabb és kevesek által értett részjogterületek közé tartozik, teljesen természetes, hogy a tudomány, a gyakorlat, illetve a propaganda (illetve közbeszéd) olyan analógiákat keres, ami mindenki számára érthető és - legalábbis a propaganda esetében - ami erős reakciót vált ki az átlagemberből is. Biztos vagyok benne, hogy ez lehet az oka annak is, hogy ebben a kérdésben egyáltalán vannak még követői a locke-i természetjogi felfogásnak, hiszen a tulajdon egy olyan fogalom, ami mindenki számára ugyanazt jelenti, kifejezi a kizárólagosságot, valamint a tulajdonjog sérelme egy mindenki által átélt élmény, illetve helyzet. Mindezek mellett ennek a bejegyzésnek természetesen nem az a célja, hogy arról értekezzen, hogy a kalóz-, illetve tolvajretorika mennyire pontos, mert azt hiszem, hogy Balázs dolgozata elég kimerítően tárgyalja ezt a témát. Sokkal inkább az a cél, hogy a teljesség igénye nélkül rámutasson annak néhány következményeire.

Azt gondolom, hogy a legnagyobb ártalma ennek a retorikának az, amit Lawrence Lessig fogalmazott meg Remix című könyvében⁵ és amiről Péter is írt a cikkében hogy felnő egy generáció olyan kettős nevelésben, hogy a környezete azt tanítja neki, hogy a ditiális média megszerzésének egyik legkézenfekvőbb és - tizenegy évvel a napster után azt hiszem nem nagy bátorság kijelenteni, hogy - sajnos egyik legbevettebb formája az illegális letöltés⁶, a másik oldalról pedig lekalózozzák, illetve lopásnak nevezik azt, amit csinál. Ez nem csak totálisan aláássa ezzel a generációval a témáról folytatott és folytatandó párbeszédet, de ahogy arra Lessig is utal, azt vonja maga után, hogy a fájlcserélésről szóló retorikában az agresszív metaforák használata elszabadul, tovább eszkalálja a problémát. Jack Valenti, a Motion Pictures Assosciation of America feje, valamint a szerzői jogról szóló amerikai diskurzus egyik legmeghatározóbb alakja retorikájában már nem csak a kalóz és tolvaj kifejezéseket használta, de az amerikai politikai közbeszédből átvett terrorizmus elleni harc metaforáját is.

A második problémának azt látom, hogy a kalózkodás fogalma folyamatosan relativizálódik. Ez alatt nem is arra gondolok, hogy sok jogász, illetve társadalomtudós, köztük legutóbbi cikkében Péter is⁷ a kalózkodás megnevezés rendszeridegenségét, illetve téves használatát vizsgálják, mert ahogy ezt a konklúziót Péter is levonta, egy bizonyos ponton túl ezek a vizsgálódások értelmét vesztik.⁸ A relativizálódás alatt inkább arra gondolok, hogy a kalózkodás kifejezést egyre inkább azokra az illegális letöltőkre használják, akiknek nem kereskedelmi célból osztják meg az adott filmet vagy zenét, hanem más okokból. Ezzel kapcsolatban kutatást nem végeztem, de az az érzésem, hogy a kalóz retorika használata csak a közelmúltban ennyire hangsúlyos az átlagember kontextusában. Az elmúlt évtizedet megelőzően a kalózkodás kifejezéssel sokkal többet lehetett találkozni az ipari szintű jogsértés kontextusában, pedig az átlagember által tömegesen elkövetett szerzői jog jogsértések kora nem a digitális forradalommal, hanem az azt megelőző évtizedben a hang-, -kép és filmfelvételeket lehetővé tevő eszközök elterjedésével kezdődött (VHS másolás, bootleg felvételek, stb.). Függetlenül attól, hogy mennyire látom helyesen ezt a folyamatot, biztos vagyok benne, hogy ennek a relativizálódásnak a folyamata valós, ami pedig azt jelenti, hogy a kifejezés veszti el az erejét, hiszen egyre mindennapibb jelenségre használják. Azzal pedig, hogy relativizálódik a „kalózkodás”, a „tartalom lopása”, úgy válik a közgondolkodásban egyre elfogadhatóbbnak.

A harmadik probléma az egyik nagy szívfájdalmam: azzal, hogy a kifejezés általánossá válik és nem csak az ipari szintű jogsértésre vagy a fájlcserélésre, minden szerzői jogsértőre használják, nagyon sokat árt annak a jelenségnek, amit Lessig és nyomában a kollégáim remix kultúrának neveznek. Bekerül a kalózok halmazába egy olyan csoport is, ami nem csak egyszerűen nem kereskedelmi célból használ fel, de akiknek céljait, véleményem szerint ha a jogalkotó, illetve a jogterülettel foglalkozó értelmiség értené, egészen biztosan nem tekintené morálisan elítélendőnek, hiszen magának a szerzői jognak is az a célja, hogy alkotásra ösztönözze a szerzőket.

Annak ellenére, hogy több mint egy évtizeddel ezelőtt születtek azok az írások, amik először próbálták felhívni erre a szakma figyelmét, sajnos egyelőre úgy látszik sikertelenül. Nem hiszem, hogy a nyugati kultúra történetében volt már ilyen szerencsés helyzetben felnövekvő generáció az önkifejezés szempontjából, a szerzői jogunk formálisan mégse teszi lehetővé, hogy ez a digitális írástudás szabadon fejlődhessen. Azóta, hogy erről a problémáról először olvashattunk, megjelent a youtube, ami a remixkultúra és az önkifejezés igazi szimbóluma lett, valamint az okostelefonokkal, legújabban pedig a táblagépekkel olyan intuitívvá vált a számtalan képmanipulációs, videó vágó, zenei, stb. alkalmazás használata, hogy a digitális írástudás teljes demokratizálódásának már gyakorlatilag alig van akadálya. Mégis, azt sulykolják abba a generációba, amit legjobban érint ez a jelenség, hogy lopnak, kalózkodnak amikor úgy reagálnak egy eseményre, egy társadalmi vagy a populáris kultúrában jelentős jelenségre, hogy remixelik az azzal kapcsolatos médiákat.⁹

A negyedik problémáról Balázs dolgozatában jócskán lehet olvasni: mivel nincsen kidolgozva a kalózkodás fogalmának a definíciója, ezért nem tisztázott, hogy pontosan mi a tartalma. A kalózkodás fogalmának egyik alapvető eleme az attitűd: része a lázadás, a törvényen kívüliség, a rablás, stb. Viszont a fájlcseréről szóló diskurzusban nincs meghatározva, hogy ez a kalóz attitűd valójában kivel szembeni attitűdöt jelent, kik valójában a kalózok ellenségei? A szerzők? A kiadók, illetve a médiaipar? A hatóságok? Véleményem szerint nem segített a metafora tisztázásában az sem, hogy a kalózmozgalom tagjai ironikusan felvállalják és saját retorikájuk részévé teszik a kalóz metaforát, anélkül, hogy diskurzus folyna arról, hogy egészen pontosan mit jelent a kalóz fogalom a fájlcsere kontextusában.

Összefoglalva tehát az a véleményem, hogy a fájlcseréről szóló társadalmi vitának semmilyen módon nem használ az, hogy olyan állandó jelzői és metaforái vannak az érintettek egyik csoportjának, amely jelzőknek és metaforáknak van egy erős agresszív és törvénysértő konnotációja. A digitális forradalommal és magával a fájlcserélés jelenségével egy olyan szintű kihívással találkozott a nyugati világ szerzői joga, hogy csak abban az esetben lehet reménykedni hosszú távú megoldásban, ha az közelebb hozza a társadalom morális értékrendszerét a jogterület alapelveivel, és mindezt teszi úgy, hogy a szerzői jog továbbra is az alkotás ösztönzését szolgálja.

Lábjegyzetek

1. http://www.scribd.com/doc/90096190/A-fajlcsere-retorikaja-gondolatok-egy-alvita-margojara

Mezei Péter: A fájlcsere retorika – gondolatok egy álvita margójára, Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2012/2. szám, p. 46-67.

2. http://arstechnica.com/tech-policy/news/2012/04/raskally-fellows-are-copyright-infringers-pirates-and-thieves.ars?utm_source=feedburner&utm_medium=feed&utm_campaign=Feed%3A+arstechnica%2Findex+%28Ars+Technica+-+Featured+Content%29)

3. http://www.doktori.hu/index.php?menuid=193&vid=6255. A kiadott változat: Bodó Balázs: A szerzői jog kalózai - A kalózok szerepe a kulturális termelés és csere folyamataiban a könyvnyomtatástól a fájlcserélő hálózatokig, Typotex, Budapest, 2011 - az utalásaimban az oldalszámok a szakdolgozatra vonatkoznak!

4. Bodó: i.m. (3), p. 18.

5. Lawrence Lessig: Remix: Making Art and Commerce Thrive in a Hybrid Economy, Bloomsbury, London, 2008, p. xvii in Mezei i.m. (1), p. 52.

6. azt hiszem, nincs jelentősége ebből a szempontból annak, hogy ez technikailag hogyan valósul meg bittorrent, ftp vagy más technikával, még csak nem is az ingyenesség a lényeg, az SMS díjban fizethető illegális letöltések is nyugodtan idevehetőek

7. Mezei i.m. (1), p. 48.

8. Persze nem arra gondolok, hogy magának a fogalomnak a kultúránkban betöltött szerepének vizsgálata lenne felesleges, Balázs dolgozatának fele erről szól és ahogy fent írtam, szerintem nagyon sok adalékot szolgáltatott az erről szóló diskurzushoz.

9. Hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem szeretném, ha az ezzel kapcsolatos szabályozás olyan irányba változna, ami a szerzők gazdasági érdekeit sértené, ugyanakkor azt gondolom, hogy érdemes lenne átgondolni a nem kereskedelmi felhasználás köre kiterjesztésének lehetőségét.