Cikkajánló #3.12 - A plágium büntetőjogi vonatkozásairól

Nem lehet nem lecsapni a magas labdát. Az idei év egyik "szenzációja" Schmitt Pál plágium ügye volt. Aztán jó magyar módjára már mindenki megvádolta a Compact Discot (kétszeresen is) az Eurovíziós Dalfesztiválon indított versenydala kapcsán. A napokban pedig ismét vihart kavart a HVG, ezúttal Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes vélt (igazolni látszó) plágium botrányával. (Ez utóbbiról nem kívánok külön posztot írni, hacsak nem egy konteós oldalra, ugyanis úgy fest, hogy S kezdőbetűs politikusaink mind gyanúsak. Ennél jobban nem tartom érdekesnek a hírt.) Mindezek után igenis recenziót/ajánlót kell írnom arról a cikkről, ami a napokban jelen(hetet)t meg a miskolci jogi kar folyóiratában, s amely a plágium büntetőjogi és felsőoktatási vonatkozásaival foglalkozik.

Stipta Zsuzsa "A plágium büntetőjogi vonatkozásai" címet viselő dolgozatában (ha nem jön be, íme a cache verzió) a szerzői jog alapjogi szintű védelmének irányából közelít a téma felé, jelezve, hogy a szerzői jog ugyan nem azonos a tulajdonjoggal, azzal csupán "párhuzamba vonható", ugyanakkor a korábbi Alkotmányunk, illetve a jelenlegi Alaptörvény nyújtotta alapjogi védelemben részesíthető. Mindezeket követően a szerző bemutatja a plágium bűncselekményének magyar történeti fejlődését, érdemben az 1884-es szerzői jogi törvénytől kezdve, melyet az 1921-es szerzői jogi törvény követ. A szerző nagyon helyesen jelzi, hogy e dokumentumok még egységesen kezelték a jogbitorlás magánjogi és büntetőjogi rendelkezéseit. (A gondolat, hogy így tekintsen a jogalkotó e magatartásra, még a Szemere-féle javaslatra vezethető vissza.) Az 1961-es büntető törvénykönyv elfogadásával ugyanis a plágium bitorlás néven immáron a büntetőjog részeként kezelt tényállássá vált. Ezen a helyzeten aztán a harmadik (1969-es) szerzői jogi törvény sem kívánt már változtatni. Az 1978-as (idei évig hatályban maradó) büntető-törvénykönyv elfogadásával aztán a duális szabályozás (alapul szolgáló szerzői jogsértés, mely tényállásszerű feltételek teljesülése esetén bűncselekménynek minősül) bebetonozást nyert.

A(z egyelőre még) alkalmazandó Btk. rendelkezései is ismertetésre kerülnek a tanulmányban, ezúttal is feszesen a normaszöveghez ragaszkodva (és figyelmet szentelve az elévülés kereteinek). Nem volt véletlen a többes szám alkalmazása az előző mondatban. Tudtommal a plágium a bitorlás tényállásával állítható párhuzamba, Stipta Zsuzsa azonban a szerzői és szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértésének tényállását (sőt nagyon röviden a 329/B és C szakaszokat) is ismertette. (A szóhasználattól eltekintve ez nem nagy baj, csak épp a tanulmány célkitűzéseit tágítja egy kicsit.) Az újonnan elfogadott Btk. rendelkezéseinek az ismertetése azonban e helyütt elmaradt (mondjuk nem jelentett volna komolyabb kiegészítést, mivel érdemi változást nem hoz a jelenlegi rendszerhez képest), pedig talán jó lett volna erre időt szánni.

A tanulmány mindezeket követően némi nemzetközi kitekintést követően a plagizálás tudományos művekkel kapcsolatos vonatkozásaira tér ki. Utóbbi kapcsán a szerző utal a Miskolci Egyetemen irányadó azon forrásra, mely az egyetemi plagizálás veszélyeire hívja fel a figyelmet, s jelzi, hogy a probléma nem csak a hallgatók, de az oktatók körében is relevanciával bír. Stipta Zsuzsa három következtetéssel él az okokat illetően: egyrészt a szerzői jogi oktatás hiányosságaival, másrészt a korunk felgyorsult világában megfigyelhető magasabb elvárásoknak való megfelelés igényével, harmadrészt - külön alpontba szedve - a technológia "segédletével" magyarázza a plágium elterjedését. Tagadhatatlanul jogos mindhárom észrevétel, ugyanakkor az is igaz, hogy a plágium nem egyetemi szinten jelenik meg elsőként, már az általános és középiskolai oktatás keretében is megjelenik (habár tagadhatatlan, ott csekélyebb mértékben). Ily módon a szerzői jogi tudatosságot nem eredendően egyetemista, hanem annál fiatalabb korban szükséges kialakítani. Ezzel együtt a fiatalság "milyensége" is vitára adhat okot. Az Egyesült Államokban szintúgy alig hallanak a fiatalok a copyrightról, az egyetemeken mégis elvétve fordul csak elő plágium, többek között a másfajta gondolkodásmód, illetve a fegyelmi felelősség komoly érvényesítése és az ahhoz kapcsolódó súlyos szankció: az egyetemi jogviszony megszüntetése okán. Idehaza beszélhetünk plágiumról, de arra, hogy egy hallgatót eltávolítsanak az egyetemről emiatt, nagyon ritkán kerül sor.

Nem véletlen ugyanakkor, hogy átugrottam a nemzetközi kitekintés bemutatását. A munka talán legkritikusabb pontja ugyanis ez a nagyjából egy oldalnyi rész, mely rövidsége okán természetesen nem alkalmas arra, hogy következetesen átláthatóvá tegye a vizsgált kérdéskör angol és német vonatkozásait. (Ugyanakkor feltételezhető, hogy a szerző erről bővebben is tudna írni, bízok benne, hogy erre a jövőben sor is kerül.) Különösen problémás ugyanakkor az angol common law-ra való utalás. Az ugyanis a bírói esetjog által fejlesztett, de még nem kodifikált szerzői jogi vonatkozásokat takarja. Emellett 1988-as (azóta is folyamatosan frissített) törvényjog rögzíti a legfontosabb, világszerte rendezett részkérdéseket. Ez a kettősség nem kellőképpen jön át a szövegből, habár utalások találhatók erre. Mindemellett tévesen került feltüntetésre, hogy "ennek megfelelően alakult ki az ún. fair use doktrína a common law jogrendszerben, amely a szerző jogait, sőt monopóliumát jelzi a szerzői jog által védett mű felett." Egyrészt a fair use kifejezés az Egyesült Államokban használatos (az igaz, hogy a brit fair dealing tételéből táplálkozik), ugyanakkor a fair use/dealing nem a szerző jogait, hanem a felhasználóknak biztosított szabad felhasználási esetkörök alfáját és omegáját takarja. (Javasolom mindazok figyelmébe, akit érdekel a fair use, az alábbi cikkemet.) Hasonlóan téves terminológián alapul az "erkölcsi jogok" kifejezés, mely angolul ugyan valóban moral rights, de a magyar (és hagyományos európai) szóhasználat szerint a "személyhez fűződő jogokat" takarja. A német jogszabályi háttérrel kapcsolatos szöveg szintén abból indul ki, hogy bármiféle engedély nélküli felhasználás plágium lenne. Ez azonban nem helytálló megközelítés.

Íme néhány további észrevétel a tanulmány kapcsán, melyek javítása/pontosítása/kiegészítése indokolt volna a további kutatások során. Így rögtön a tanulmány elején meglepő, hogy a szerző egy helyütt ("a szerzői jog jogosultja a mű alkotója") a magyar vagy bármely más európai irodalom vagy jogszabály helyett a Black's Law Dictionary-ra hivatkozik (annak is 1983-as kiadására). Ez a forrás ugyanis alapvetően az Egyesült Államok szerzői jogi törvényének 102.§-ában található definícióra épül (a szerzői művek típusai olvashatók itt). Ennél valamivel fontosabb észrevétel, hogy a szerző (gondolom a miskolci belső előírások és terjedelmi korlátok folytán) elég rövidre szabta a szerzői jog és a tulajdonjog közötti elhatárolás és összefonódás elemzését. E téren érdemes volna további irodalmakat feldolgozni (különösen Faludi Gábor és Grad-Gyenge Anikó egy-egy írása jut eszembe e vonatkozásból - persze a relatíve friss források közül). Végül az utolsó gondolat az lenne, hogy a dolgozatot érdemes volna kicsit tovább görgetni, ugyanis a törvényi kereteken túl pont az nem lett benne kidomborítva, ami a címében jelenik meg: a büntetőjogi vonatkozások. Így tudom: aktuálpolitikaként élik meg egyesek, mégis igenis elő kell(ett volna) venni a Schmitt ügyet, s ezen keresztül igen jól tudta volna a szerző ismertetni a büntetőjog, az egyetemi élet/tudomány és a plágium kérdését.

A fenti észrevételek ellenére úgy gondolom, hogy fogyasztható írás született Stipta Zsuzsa tollából, akinek doktori kutatásait a jövőben is igyekszek nyomon követni. Ha már egyszer új ember tévedt a szerzői jog rögös ösvényeire, figyelni kell, le ne térjen onnan!

A tanulmány bibliográfiai adatai:

Stipta Zsuzsa: A plágium büntetőjogi vonatkozásai, Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Juridica et Politica, Tomus XXX/2., p. 409-420.