Egy művész a szerep
színrevitelekor azon fáradozik, hogy maradandót alkosson előadásról előadásra.
A jog pedig fontosnak tartja 1) a szerep fontosságát, 2) a személyiség
megjelenését és 3) az azonosíthatóságot az előadóművészekkel szemben, mint a
speciális védelemhez megkívánt kritériumokat. Kell lennie tehát olyan
szűrőknek, amik segítségével dönteni tudunk. A következő sorokban pontosan ez
fog a szemünk előtt lezajlani, amikor sorra vesszünk különböző foglalkozási
kategóriákat, mint például: a statiszták, a manökenek, a sportolók, a
technikusok, a bemondók, karmesterek, és az improvizáló művészek, akik a
jogszabályi szövegrész szerint: „más olyan személyeknek minősülnek, akik irodalmi vagy művészeti
műveket megjelenítenek, énekelnek, elmondanak, szavalnak, játszanak vagy bármely más módon előadnak.”
Fontos ezt kimondani
bármely abszurdnak is tűnik első látásra, hiszen a mai technikai eszközökkel
képesek lehetünk arra, hogy egy gép igénybevételével, avagy egy szoftver
segítségével létrehozzunk akár egy háttérkórust, aláfestő zenét, de képesek
lehetünk az intonáció megváltoztatására is. Éppen így számítógép által generált
zenei szolgáltatást nyújthatnak virtuális klónok is. Ezek azon az alapon zárhatók
ki az előadóművészi védelmemből, hogy egy dolog által végbevitt cselekvés
eredményei és nem egy ember személyes közreműködésének gyümölcsei.
A fenti kritériumokat
rávetítve egyes esetekre a következő eredményt kapjuk. A szerep fontossága
kapcsán vizsgálhatjuk a statisztákat. Abban a pillanatban ugyanis, hogy ha a
művész szerepe másodlagos, statisztának minősül. Ez a kijelentés azonban csak
annak fényében áll fenn, hogy a mellékszereplő, akinek szerepe – bár kevésbé
hangsúlyos – de nélkülözhetetlen, így nem lehet „mellékesnek” tekinteni a
szerepe hang, vagy gesztikulációk segítségével való megformálásakor. Ez a
következtetés sohasem szubjektív. Erre
példa a manökenek esete. Az ő foglalkozásuk szintén a személyiségük, személyi
adottságaik felhasználására irányul. Az imázs, a képmás felhasználása az
érvényesülésükhöz az előadóművészeknél azonban nem elsődleges szempont, habár
további érvényesülésükhöz kiváló lehetőség, mégsem a fő eleme teljesítményük
megformálásának. A fenti két példát rögtön egyértelművé téve, mikor tehát egy
népszerű hollywood-i filmszínész, arcát adja egy cég kampányfilmjéhez, akkor
csak „statisztál” a népszerűsége előtt, de önmagában ezzel nem hajt végre
előadóművészi tevékenységet.
Továbblépve a fenti
kritériumok mentén, az azonosíthatóság kapcsán azt kell vizsgálnunk, hogy a
művész megőrzi-e teljesítménye során a személyisége mindvégig semleges marad-e,
és cselekvése bármelyi másik teljesítménnyel azonosnak mondható, vagy kilép
ebből az anonimitásból. (Jó példa erre szöveg felolvasása akár, ami lehet
teljességgel technikai jellegű, illetőleg eredményezhet immáron egy valóságos
teljesítményt is, azzal, hogy az előadásban egyetlen másik művész felolvasása
sem hozta volna létre azt a produkciót. Az azonosíthatóság persze kétértelmű akkor,
ha egy dokumentumfilm és az abban résztvevő szereplőkről van szó, akik mégsem
minősülnek előadóművésznek, mert nem irodalmi, művészeti művet adnak elő, és
teljesítményük a dokumentum jellegéhez igazodik. Más a helyzet egy életrajzi
film művészei tekintetében.
Ehhez kapcsolódva kell
vizsgálni egy olyan komplex világot is, mint a dublőrök, akik tiszafavirág
rövidségű időre jelennek meg a „sztárok” árnyékában. Ide tartoznak
foglalkozásuk szerint a kaszkadőrök, az akt színészek és a világosítók is. Az ő
teljesítményük értékelési skálája az előadóművésztől a statisztán át, egészen
az egyszerű technikai szakemberig terjed, akik ki vannak zárva az
előadóművészként való elismerésből. Továbbá ide tartozik a „sampling” azaz
(mintavétel) problémája is. E műfaj megjelenése a könnyűzenében kétségtelenül,
jellegzetes „előadói” megoldás. A gyűjtőfogalom alatt egy közkedvelt, szintén
pusztán technikai beavatkozás heterogén formái rejlenek, melynek lényege, hogy
ismert művekből von el rövid egységeket, felhasználva azokat egy másik műben.
Ebben az esetben sem értékeljük e cselekvést az előadóművészi tevékenység
körében, hanem az szerzői jogi védelemre tarthat igényt.
Ugyancsak példának
hozhatjuk fel a mixer, DJ, vagy lemezlovas beavatkozását is, akkor, amikor
tartalmaz egy olyan „névjegyet” az új mű, mely felismerhetővé teszi a hallgatók
felé, hogy ki ennek az új műnek a szerzője. E logika szerint pedig akár
előadóművészi tevékenységet is kifejthet, annak ellenére, hogy a lemezlovas
tevékenységét elsősorban a formát érintő beavatkozásnak szoktuk meg, vagyis
személyük inkább az alkotók tábora felé húz, és nem az előadóművészek felé,
ahol a gondolatok megformálásának, a közvetítésnek van hangsúlyos szerepe.
Összegezve a fentieket,
jól látszik, hogy egyfajta de facto – tényleges - eredetiséget feltételez a jog
az előadóművészektől is, ami képes arra, hogy megkülönböztesse az
interpretációt a statisztériától és ugyanolyan józan mérlegelést tesz lehetővé,
mint a szerzői mű egyéni-eredetiségének és az ezt nélkülöző technikai jellegű
„művek” összehasonlítása esetén. Nem esnek éppen ezért a fent bemutatott
határesetek kategóriájába a karmesterek és a karvezetők és a szinkron
színészek.
Azonban mindezek
ellenére, létezik egy olyan kategória, amelyet kizártak a szomszédos jogi
védelemből. Ezek az általában vett sport teljesítmények. E teljesítmények
bizonyos formái azonban egyes esetekben nem esnek az általános megítélés alá,
és a kategória relativizációját kívánják meg, amikor nem annyira a sport
jelleg, mint a művészi igényesség játszik szerepet. Példának hozhatjuk fel a szinkron- és
műkorcsolyát, az akrobatikus gimnasztikát, a szinkronúszói teljesítményeket, a
szabadesést végzők által létrehozott különböző formációkat. Bármelyik esetet is
vizsgáljuk, mindegyikről elmondható, hogy ezek a formációk a sporton túl a
művészi összhatás létrehozására vannak kiélezve. A megtervezett és bravúros
teljesítményben a technikai tudás és a látvány egymás kiegészítője. A cél pedig
az, hogy olyan teljesítmény nyújtsanak, melyeket senki rajtuk kívül, akár az
adott szakágon belül. A kérdés csak az, hogy hol található a művészet és a
sport közti határvonal. Ha a hagyományos szerzői és szomszédos jogi eszközöket
próbáljuk e jogosultak kezébe adni, akkor hamar kiderül, hogy ezzel egyúttal
felhígulna mind az alkotások, mind az interpretációk köre, vagyis saját
eszközével oltanánk ki azt.
Érdekes lehet végezetül
annak a vizsgálata, hogy milyen védelem illeti meg a televízió bemondókat, vagy
az egyes szórakoztató kvíz műsorok műsorvezetőit. Vizsgálandó itt az, hogy
estéről estére rutinszerűen kérdések feltétele, felolvasása és adásról adásra a
műsor irányítása önmagában vajon hordoz-e olyan művészi és személyes jegyeket,
ami egy előadás cselekményéhez mérten ezt tükrözné, és ami túlmutatna egy a
szakmában „megedződött” emberi teljesítményen? A repertoár itt is széles és
általában egyedi döntés eredménye adhatja meg a pontos választ a kérdésre, hogy
jogilag megfelelően maradjunk talpon.