Szerzői jog a XXI. században: Digitális adattartalom

A napokban véletlenül fedeztem fel egy érdekes és számomra ismerős fogalom megjelenését a hazai jogi környezetben. 2011-ben a „Digitális adattartalmak szerzői jogi védelme” címmel írtam a szakdolgozatomat, melynek egyik fejezetében kitértem a jogi terminológia és a digitális környezet közötti esetleges ellentmondások bemutatására. A fogalom ismereteim szerint jogszabályi környezetben eddig nem volt használatos, azonban a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II.26.) Korm. rendeletben megjelent a „digitális adattartalom” fogalma, mint „digitális formában előállított vagy nyújtott adat”, ezért arra gondoltam, hogy kivonatosan bemutatnám a digitális adattartalmakkal kapcsolatos korábbi észrevételeimet.

A „digitális” fogalma a hazai jogi környezetben elsődlegesen a 2007. évi LXXIV. törvényben jelent meg, de a jogalkotó ott sem részletezte a fogalom elemeit, pusztán felhasználta más fogalmak értelmezése kapcsán. Az elektronikus dokumentum megjelölést már megtalálhatjuk a 2001. évi XXXV. törvény és a 2003. évi C. törvény szövegében egyaránt, amely a 2001. évi CVIII. törvény értelmező rendelkezéseinek tükrében olyan adatnak tekinthető, mely elektronikus adatfeldolgozás, tárolás, illetőleg továbbítás során, vagyis „elektronikus úton” keletkezett. A fenti törvényhely további értelmezése alapján a dokumentum azonban már csak az adat feldolgozását, tárolását, továbbítását követő állapotot jelöli meg, a dokumentum így az adatnál szűkebb fogalmi kört jelent, hiszen az csak az adatok egyik megjelenési formájaként értelmezhető.

Az „elektronikus” kifejezést egyébként viszonylag gyakran használja mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazó, mind a jogtudomány, például „elektronikus környezetben”, „elektronikus úton”, „elektronikus adathordozó” megjelölést alkalmazva. Hasonló értelemben használja a fogalmat az Szjt. is a 35. § (3) esetében, amikor is mással, elektronikus adathordozóra készített másolatokat említ. Ez a megközelítés véleményem szerint nem teljesen pontos, hiszen az adatok tipikus tárolási formájának épphogy nem az elektronikus, hanem a mágneses, illetve optikai adathordozók tekinthetők. Véleményem szerint az „elektronikus” fogalom kizárólag az adatkezelés egyik elemére utal, vagyis csak magára a feldolgozásra, a tárolásra azonban nem, márpedig az adatot nem csak feldolgozni, hanem tárolni, sőt továbbítani is szükséges. Ilyen tekintetben tehát az elektronikus adat lehet akár mágneses (pl.: merevlemez), akár elektronikus formában (pl.: memória) tárolva, de elektrooptikai jelekként, vagy épp rádióhullámok, infravörös impulzusok formájában továbbított állapotban egyaránt.

A digitális kifejezés azonban magának az adatnak a tartalmára, annak belső és külső logikájára és megjelenési formájára vonatkozik, így az lefedi az ugyan valóban elektronikusan kezelt, de különböző módon tárolt és továbbított adatok széles spektrumát. A digitális, mint fogalom látszólag könnyen megfogható jelenség, a jogi szakirodalom talán evidenciaként nem is időzik túl sokat a „digitális” fogalmának vizsgálatával.

Érdemes azonban egy rövid kitérőt tenni a „digitális” fogalma tekintetében az informatika világába. A bináris módon tárolt – tehát egyes és nullák sorozatából álló – adatok elektronikus feldolgozását egy olyan áramkörökből felépített struktúra végzi, amelyben két logikai érték van jelen. Az egyszerűség kedvéért például a „0”-t jelenti a 1V-3V, az „1”-et a 4V-6V feszültségtartomány, más feszültségek nem megengedettek. Az így felépülő áramkörök - amelyek legkisebb részegységei, a különböző kapuk - a legegyszerűbb logikai műveletek elvégzésére képesek (nem/nem-és/nem-vagy/és/vagy). A legegyszerűbb, „nem” kapu például mindössze négy feszültségértéket igényel.

Az adatok gyakorlati feldolgozása tehát ilyen értelemben és módon történik elektronikus úton és bináris adatokkal. „A „digitális logika” így nem csupán a binárisan tárolt adatot jelenti, hanem az egész struktúrát meghatározza és jellemzi.” (A. Tanenbaum, 2006.) Az „adat” fogalmára irányadónak tekinthető a 2001. évi CVIII. törvény 2. § (e) pontja: „Információ: bármely, elektronikus úton feldolgozható, tárolható, továbbítható adat, jel, kép tekintet nélkül arra, hogy annak tartalma jogi védelemben részesül-e”. A törvényi alapján, a jogi védelem szempontjából az adat tartalma jelentheti az érdemi vizsgálat tárgyát, annak ellenére, hogy minden elektronikusan feldolgozható, tárolható, továbbítható adat szükségszerűen információ. A digitális adattartalom tehát szerzői jogi értelemben átfogja az elektronikus úton, digitális formában feldolgozott, tetszőleges módon tárolt, vagy továbbított minden olyan adatot melynek tartalma a jogi védelem szempontjából releváns és értelmezhető.

A szellemi alkotások igen széles spektrumáról mondható el, hogy digitalizálhatók, és a lista koránt sem tekinthető véglegesnek. Lényegében bármit digitalizálni lehet, bár vannak bizonyos korlátai: értelemszerűen elsősorban a szemmel vagy füllel feldolgozható információkat érdemes digitalizálni, de nem lehetetlen hogy akár szagokat, anyagfelületeket, mozgásokat is digitalizálni lehessen, itt elsősorban a felhasználó számára történő analóg jellé történő átalakítás lehet problémás. Itt is hangsúlyoznám azonban, hogy az ilyen adattartalom nem szükségszerűen releváns is egyben szerzői jogi értelemben.

A szellemi alkotásoknak tehát három nagy elméleti csoportját alkotják az analóg, az analóg módon keletkezett, de később digitalizált, illetve az eredendően digitális formában létrejött művek. Míg a digitális éra kezdeti időszakában az utóbbi kategória lényegében egyet jelentett a szoftverrel, és minden más szellemi alkotás analóg úton jött létre, addig napjainkra a jelenség gyakorlatilag megfordult, és néhány kivétellel szinte minden szellemi alkotás eredendően digitális úton jön létre.

Ha tehát az előbb említett szellemi alkotások bizonyos fázisait – még – nem is hódította meg a digitális technika, akkor is a mű végső megjelenési formáját már igen gyakran a digitális jelenti. Egy digitális szellemi alkotás tehát napjainkban már nem „valami más” speciális megjelenési formája, hanem lényegében „saját magát” jelenti és az alkotások végül a digitális technológiának köszönhetően nyerik el végső formájukat, analóg módon pedig már nem is kerülnek rögzítésre.