Szerzői jog a XXI. században: Főtanácsnoki indítvány a Copydan-ügyben

Mostanában megszállott módjára olvasom az EuB magáncélú másolatra tekintettel fizetett jogdíjak kérdésében született ítéleteit. Ennek a sornak legfrissebb darabja egy néhány hete ismertetett főtanácsnoki indítvány, amely a népmesei mintára meg is válaszolta, meg nem is válaszolta meg a dán bíróság által feltett kérdéseket. Komolyabb elemzésbe ehelyütt nem kívánok bocsátkozni - amúgy is végelegesítem a témában íródott cikkemet, az érdeklődök majd abban megtalálhatják magvas gondolataimat - de az indítvány rövid tartalmi összefoglalását azért indokoltnak érzem közölni.

Az ügy leglényegesebb elemének Villalón főtanácsnok azt tartotta, hogy vajon a méltányos díjazás beszedhető-e a mobiltelefonokban használt memóriakártyák után. Az alapügyben eljáró dán bíróság által feltett precízen körülhatárolt kérdések két csoportban összevonva kerültek tárgyalásra: a második kérdéscsoport általánosságban szólt a magáncélú másolás után járó díj meghatározásának egyes szempontjairól, a harmadik kérdéscsoport pedig a díjazás beszedésének egyes módozatairól.

A fő kérdés vizsgálatát is két elemre bontva tárgyalja a főtanácsnok, ugyanis először arra keresi a választ, hogy a memóriakártyák tekintetében általánosságban beszedhető-e a díjazás; ezt követően pedig arra tér ki, hogy az a tagállami szabályozás, amely díjazást ír elő a memóriakártyák után, de nem teszi ezt meg a más adathordozók (pl. mp3 lejátszók és iPodok tekintetében), összeegyeztethető-e az InfoSoc-irányelvvel.

Mindenekelőtt ismét leszögezésre került az az elv, hogy a készülékek vagy berendezések többszörözésre való puszta alkalmassága elegendő a magáncélú másolat után járó díj igazolására, amennyiben ezeket természetes személy részére bocsátják rendelkezésre magáncélú másolat elvégzése céljából. Mivel „egyáltalán nem vitatott a mobiltelefonokban használt memóriakártyák alkalmassága arra, hogy természetes személyek művek vagy más védelem alatt álló teljesítmények többszörözésére alkalmas adathordozókként használják, a magáncélú másolat utáni díj ezen adathordozók tekintetében történő beszedése nem tekinthető jogellenesnek, amennyiben azt valóban természetes személyektől, mint a díjfizetés egyedüli kötelezettjeitől magáncélra történő használat fejében szedik be.” Ez azt jelenti, hogy a hordozók célja nem vehető figyelembe, vagyis az a tény, hogy a mobiltelefonokban található memóriakártyák elsődleges vagy legfontosabb célja nem a magáncélú másolás, nem lehet akadálya a jogdíj megállapításának.

Az egyes adathordozók közötti különbségtétel kapcsán a főtanácsnok először meghatározza azt, hogy a dán jogalkotó nem analóg vagy digitális mivoltuk alapján, hanem aszerint tett közöttük különbséget, hogy azok eltávolíthatók-e (pl. CD-ROM, mobiltelefonokban használt memóriakártya), vagy pedig más berendezésekbe vagy készülékekbe vannak beépítve (pl. mp3-lejátszók, iPodok). Az ügy aktái alapján egyébként nem tűnik az ki, hogy ezt a különbségtételt statisztikai adatokkal vagy a többszörözések jogosultakra gyakorolt gazdasági hatásaival igazolták. A főtanácsnok elismeri, hogy bizonyos szempontok mentén a különbségtétel releváns lehet, azonban az adathordozók eltávolíthatósága önmagában nem tekinthető ilyen körülménynek. Vagyis a dán szabályozás, úgy tűnik, nem felel meg az InfoSoc-irányelv rendelkezéseinek.

A második kérdéscsoportot, vagyis a magáncélú másolat után járó díj általános szempontjait is részegységekre bontva vizsgálja a főtanácsnok. Elsőként a többszörözés díjazástól függővé tett vagy nem függővé tett engedélyezésének hatásáról fejti ki álláspontját. Átfogalmazva a kérdést, ez voltaképpen azt jelenti, hogy a jogosultak és a felhasználók által visszterhesen kötött felhasználási megállapodásoknak a méltányos ellentételezését célzó, magáncélú másolat utáni díj beszedésére gyakorolt hatásáról való határozást jelenti.

Ennek kapcsán mindenekelőtt az InfoSoc-irányelv (35) preambulumbekezdését citálja, amely a kettős díjfizetést igyekszik kiküszöbölni ugyanazon felhasználási cselekmény után. Ennek fényében „abban a többé-kevésbé valószínű esetben, amelyben megállapítható, hogy a jogosultak kifejezetten engedélyezték a védelem alatt álló művek magáncélú többszörözését, és az említett engedélyért e jogcímen díjat vagy bármilyen más egyenértékű méltányos díjazást kell fizetni, az ilyen többszörözésért nem szedhető be további méltányos díjazás.” Ez egyben azt is jelenti, hogy a tagéllamoknak rendelkezni kell arról, hogy ilyen esetekben a méltányos díjazás megfizetésére felszólított természetes személy e díjazást visszatérítését kérheti és megkaphatja.

Másrészt a hatásos műszaki intézkedések hatását is vizsgálja a főtanácsnok, amely voltaképpen abban áll, hogy a méltányos díjazás beszedhető a hatásos műszaki intézkedések jogosultak általi használatától függetlenül, ennek konkrét végrehajtása kapcsán azonban Villalón főtanácsnok álláspontja szerint a Bíróságnak nem kell választ adnia a tagállami bíróság által feltett kérdésre.

Ezt követően a magáncélú másolat forrásának hatásával kapcsolatban von le bizonyos következtetéseket a főtanácsnok. A forrás jogszerűségével kapcsolatban kiemeli mindenekelőtt azt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem szolgál pontosítással arra nézve, hogy mit ért a „jogszerűen másolt fájlok”, „jogszerű forrásból” vagy „engedély nélkül” kifejezések alatt, különös tekintettel arra, hogy ezek a fájlok milyen körülmények között és milyen feltételekkel szerezhetők meg. Vagyis nem lehet megállapítani azt, hogy a magáncélú többszörözésük hátrányt okozhat-e a jogosultaknak, ami alapján a méltányos díjazás beszedhető lenne. Emiatt pedig a tagállami bíróság kérdésére nem adható válasz.

A harmadik személyekhez tartozó forrásokból megvalósított magáncélú többszörözés kérdése is ezt követően elemzésre kerül. Harmadik személyekhez tartozó források alatt a főtanácsnok azokat az eseteket érti, amelyekben a harmadik személy tulajdonában álló és abban maradó CD-ROM-ot vagy DVD-t vagy védelem alatt álló művekről készült olyan fájlokat többszöröz, amelyek felhasználási engedélyei a magáncélú többszörözést megvalósító személyhez képest harmadik személy tulajdonát képezik. Ebbe egyrészt belefér az, hogy bizonyos felhasználások teljesen hasonlóak az interneten jogellenesen terjesztett művek felhasználásával megvalósított többszörözésekhez, másrészt viszont az esetek diverzitása miatt ez az összehasonlítás nem magától értetődő, vagyis nem tűnik lehetségesnek egyetlen és egységes választ adni a tagállami bíróság kérdésére, mivel több különbségtétel és pontosítás szükséges a többszörözés forrása és a többszörözés alapjául szolgáló helyzetek figyelembe vételével.

Ezen kívül pedig a minimális hátrányról, mint a méltányos díjazás szempontjáról tesz megállapításokat a főtanácsnok, ugyanis a minimális hátrány az InfoSoc-irányelv (35) preambulumbekezdése értelmében nem keletkeztethet díjfizetési kötelezettséget. Ennek megállapítása és részletszabályainak megalkotása tekintetében viszont a tagállamok széles mozgástérrel rendelkeznek, továbbá a minimális hátrány esetére alkalmazandó eltérések megalkotása pusztán lehetőség, de nem kötelezettség. Vagyis önmagában az a körülmény, hogy a memóriakártyákra történő másolás a jogosultaknak csak minimális hátrányt okoz, nem zárhatja ki a díjazás valamely tagállam általi beszedését .

Végül pedig a főtanácsnok a harmadik kérdéscsoportban felvetődött problémára, vagyis a díj beszedésének részletszabályaira ad választ. A dán bíróság azt az alapvető kérdést teszi fel, hogy az InfoSoc-irányelvvel ellentétes-e az olyan tagállami szabályozás, amely feltétlen kötelezettséget ír elő a mobiltelefonokban használt memóriakártyák gyártói és/vagy importőrei számára a magáncélú másolat utáni díjnak e kártyák tekintetében történő megfizetésére, azaz anélkül, hogy a kártyákat forgalmazó üzleti fogyasztóknak értékesítő gyártóknak és/vagy importőröknek tudomásuk lenne arról, hogy a vállalkozások a kártyákat magánszemélyeknek vagy üzleti fogyasztóknak értékesítik tovább. Ezt követően a tagállami bíróság különböző helyzeteket vázol fel, ahol a díj megfizetése alóli mentesítésre, vagy a díj visszatérítésére vonatkozóan befolyással lehetnek a kérdés megválaszolására.

A Bíróság korábbi döntéseiben kifejezett elvek összefoglalását követően a főtanácsnok kifejti, hogy az alapügyben eljáró bíróság nem adott olyan tájékoztatást, amely alapján megállapítható lenne, hogy a dán szabályozás megfelelően biztosítja azt, hogy a méltányos díjazás ténylegesen kizárólag a magáncélú másolatok után kerüljön megfizetésre. Vagyis a főtanácsnok gyakorlatilag azt javasolja a Bíróságnak, hogy a már kimondott elvek alapján a kérdést előterjesztő bíróság feladata a körülmények értékelése és azokból a megfelelő következtetések levonása.