Mezei
Péter kollégám néhány napja tette közzé az Internetkonzultációs oldal blogján
is megjelent
írását, nem sokkal később első bejegyzésemmel én is beálltam a szerzők
sorába. A következőkben olvasható írásom a "Fájlcserélők,
félnetek jó lesz?" címet kapta, amely a fájlcserélőkkel szembeni hazai
szankciók lehetőségét vizsgálja kitekintve az európai helyzetre. Talán
helyesebb lett volna a "Fájlcserélők, nem kell félnetek?" felütés,
ugyanis a téma egyelőre (és szerencsére) némileg hipotetikus, mivel a hazai fájlcserélőknek
jelen állás szerint tömeges kártérítési perektől, ügyvédi felszólításoktól nem
kell tartaniuk, nem így Európában...
A
fájlcserélés hazánkban is tömegjelenségnek tekinthető, az egyik legnépszerűbb
torrentoldalnak jelenleg közel 700.000 felhasználója van. Európában mind a
felhasználók, mind a közvetítők, mind pedig az internetszolgáltatók felelőssége
felmerült már. Mindezek mellett mindinkább hangsúlyosak a nem jogi eszközök,
amelyek piaci alapon és legálisan igyekeznek alternatívát kínálni (például:
Spotify, Netflix). Jelen írásomban a felhasználókkal szembeni
igényérvényesítésre térek ki: vajon a hazai fájlcserélők számíthatnak-e az
elkövetett szerzői jogsértések esetén szankciókra? Ha igen, milyenekre? Van-e
ok félelemre?
A
fájlcsere mai értelemben a tartalmak interneten történő megosztásának azon
önfenntartó módszerét jelöli, amelyben a felhasználók letöltők és megosztók
egyben, oly módon, hogy közvetlenül a saját gépeiken tárolt egyes tartalmakhoz
adnak hozzáférést egymásnak (peer to peer vagy P2P). Hazánkban ennek a
jelenlegi legelterjedtebb formája a torrent alapú fájlcsere, amelynél egy
kisméretű ún. torrent fájl segítségével csatlakozhatnak a felhasználók az adott
tartalmat letöltő/megosztó személyeket tömörítő bolyba. A technológia
biztosítja, hogy nagyon sok (akár több ezer) személy tegye lehetővé egy adott
fájl elérését, ezáltal növelve az elérhetőség idejét és az elérés gyorsaságát.
Így válik lehetővé az is, hogy nagyméretű fájlok (filmek, albumok, programok)
akár percek alatt másolatként a gépünk merevlemezére kerüljek. A
másolatkészítés és a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel azonban az
esetek nagy részében szerzői jog által védett tartalmakat érint és mellőzi a
jogosultak engedélyét. Mivel az ellenérdekelt piaci szereplők (például: lemezkiadók)
szerint a fájlcsere nem csak az adott jogosult viszonylatában, hanem az
érintett iparág számára is kárt okoz, így nem meglepő, hogy igyekeznek a jog
eszközével is megoldást keresni a problémára. Bár meggyőződésem, hogy a
technika fejlődéssel ezen a területen a jog nem képes lépést tartani (és a
megnyugtató megoldáshoz az vezet, ha maga a piac győzi le a fájlcserét
megfelelő legális alternatívákat kínálva), jelen írásomban a jogi
igényérvényesítés lehetséges és bevettnek mondható megoldásait vázolom az
egyént középpontba állítva.
A
felhasználókkal szembeni igényérvényesítés kezdetben főként az Egyesült
Államokra volt jellemző. Az USA-ban többek között a RIAA (Recording Industry
Association of America, az amerikai lemezkiadók szövetsége) próbálkozott polgári
jogi igények érvényesítésével. Több mint 35.000 keresetet adtak be
magánszemélyek ellen 2003 óta. Az ítélettel zárult perek többségében a bíróság
nagy összegű kártérítéseket állapított meg. Egyes esetekben az
átlagfelhasználókkal szembeni néhány zeneszám megosztása miatti kártérítési
összegek olyan irreális nagyságúak voltak, hogy azok behajtása tulajdonképpen
lehetetlen volt, ezzel szemben a kiadóvállalatok
kivívták a közvélemény ellenszenvét.
A
felhasználók felelősségének megállapítására tett törekvéseket szintén jól
példázza, hogy az IFPI (International Federation of the Phonographic Industry,
a nemzetközi lemezipari szövetség) több ezer eljárást
indít évente szerte a világon. Az igényérvényesítési láz pedig már
Európát is elérte, ugyanis a fent említett eljárásokból ezernél is több európai
userekkel szemben indult. A felhasználókkal szembeni jogi fellépések valamiféle
egységes, európai policy-járól azonban egyelőre nem beszélhetünk. Sokak szerint
az ACTA (Anti-Counterfeiting Trade Agreement, Hamisítás Elleni Kereskedelmi
Megállapodás) lett volna ebbe az irányba mutató kezdeményezés, amelynek
aláírását azonban az Európai Parlament 2012-ben elutasította. Ez azonban
önmagában tévhit, ugyanis az egyénekkel szembeni igényérvényesítést már a szellemi tulajdonjogok
érvényesítéséről szóló irányelv is elősegítette azzal, hogy
meghatározta az igényérvényesítés minimumszabályait.
Az
európai gyakorlatot megfigyelve kiemelendő a német gyakorlat, ahol az
érdekképviseleti szervek tömegesen kértek ki az internetszolgáltatóktól IP
címek alapján személyes adatokat, amely miatt a bíróságok nem tudták
részletesen megítélni a kérések jogszerűségét és ténybeli alapját, így
kialakult egyfajta automatizmus az igényérvényesítést illetően. A német
gyakorlat érdekessége, hogy a felszólítások általában nem kártérítési összegek
megfizetését tartalmazzák, ahhoz ugyanis be kellene azonosítani a károkozót (és
meghatározni a kár mértékét), azonban ez több esetben vagy lehetetlen, vagy
nehézségeket okoz (például: a felhasználó azonosítását lehetővé nem tevő free
hotspotok esetén), továbbá az is elképzelhető, hogy a beazonosított személy
kora miatt nem vonható felelősségre. Így a német gyakorlat – visszanyúlva a
klasszikus tulajdonjogi gyökerekhez – a jogsértést lehetővé tevő személyt, azaz
az internetszolgáltatás előfizetőjét állítja középpontba, aki akkor sem lehet
közömbös a jogsértések iránt, ha nem ő maga az elkövető. Mivel az ő
előfizetését használják fel (ő az a szűk keresztmetszet), így elvárható, hogy a
jogsértés kiküszöböléséhez szükséges intézkedéseket megtegye, vagyis például.
az, hogy a hozzáférést kóddal biztosítsa, szűrőprogramokat telepítsen, vagy
adott esetben kiskorú gyermekét kiokítsa a lehetséges következményekkel
kapcsolatban. Igaz a gyermek kioktatása kapcsán eltérő döntések születtek
Németországban és Ausztriában, egyes bíróságok egészen annak – az egyes
esetekben életszerű – ténynek az elfogadásáig merészkedtek, hogy a gyermekek
sok esetben nem szorulnak kioktatásra, sőt az adott területen
több ismerettel rendelkeznek saját szüleikhez képest.
Németországban
a bírósági jogérvényesítés előtt nemcsak lehetőség, hanem törvényi feltétel a
jogosult vagy annak képviselője által küldött felszólítás, erre reagálva az
adott személy számára több lehetőség is adott. Aláírhatja az jogsértés
abbahagyásáról szóló nyilatkozatot, amelyet meghatározott összegű kötbér
biztosít, menekülve ezzel a további felelősségre vonás elől. Ebben vállalja a
további jogsértésektől való tartózkodást, továbbá aláírásával elismeri a
jogsértést és a tartozást (innentől tehát a neki kell bizonyítania, hogy
tartozása nem vagy nem ilyen összegben áll fenn). Ha az illető ezután újra
elköveti a jogsértést, akkor a további polgári jogi igények mellett a kötbért
is meg kell fizetnie. Emellett a nyilatkozat a jogsértéstől való tartózkodás
mellett más kötelezettségeket is keletkeztet, ilyen például az ügyvédi
költségek megfizetése. Igaz a felszólított személynek a nyilatkozattal kapcsolatban
viszonylag nagy mozgástere van, ugyanis nem köteles a kiküldött formát az előre
meghatározott tartalommal aláírni, ezt azonban sokan nem tudják. A
felszólítások Németországban egyfajta visszaélési hullámot indítottak el. Ennek
az egyik kiváltó oka az lehetett, hogy ezzel a módszerrel a kártérítésnek
megfelelő összeget az ügyvédi költségekbe bújtatták, amelynek követelése a
kártérítéssel szemben sokkal könnyebb volt. Így az adott felszólítással
összefüggésben kiemelkedően magas ügyvédi díjakat számláztak a jogsértőknek. A
visszaélésekre a jogalkotónak is reagálnia kellett, így 2008-ban módosították a
német szerzői jogi törvényt, a megváltozott rendelkezések szerint az első
figyelmeztetés ügyvédi költségei – abban az esetben, ha a fájlcserélés nem éri
el a kereskedelmi mértéket 100 eurót meghaladó mértékben nem követelhetőek.
2014-ben azonban maga a tömeges adatigénylés is a visszaélések gyanúját vetette
fel (tulajdonképpen a bíróságok egyedileg nem tudják mérlegelni, hogy minden IP
cím érintett-e a jogsértés kapcsán), így a Digitale Gesellschaft elnevezésű
jogvédő szervezet az Európai Bizottsághoz fordult, ez az eljárás még
folyamatban van.
Angliában
hasonló folyamatok mutathatók ki. Bár itt elsősorban a nagyobb mennyiségben
megosztókat vették célba a jogosultakat által megbízott ügyvédi irodák. A
Davenport Lyon ügyvédi iroda kezdte a tömeges felszólítási eljárásokat, ám a
negatív sajtóvisszhangok miatt hamar felhagyott azokkal. Ezután az ACS:Law
elnevezésű ügyvédi iroda foglalkozott egyénekkel szembeni igényérvényesítéssel,
e tevékenységét 2009 óta látta el, több tízezer
(!) figyelmeztető levelet küldtek ki 2010-ben. A séma itt is hasonló
volt, mint Németországban, több ezer fontos jóvátétel megfizetése ellenében
eltekintettek a bírósági eljárásoktól. Itt is több ízben felmerült, hogy az
ACS:Law és a vele együttműködő internetszolgáltatók (például a British Telecom) megsértették az
adatvédelmi jogszabályokat. A cég végül 2011-ben, köszönhetően a
tisztességtelen eljárási módszereinek, kénytelen volt felhagyni
tevékenységével. Túlzó követeléseik miatt (speculative invoicing) ugyanis végül
megbírságolták a céget, az alapítónak és egyik társának engedélyét pedig két évre
felfüggesztették. Egyébként nagyon gyakori, hogy olyan személyeknek
küldenek felszólításokat, akik pornográf tartalom megosztásában is részt
vettek, mivel ilyenkor a nyilvánosság esetleges rosszallásától való félelem is elősegíti
a kívánt elégtétel megfizetését.
Franciaország
a tömeges igényérvényesítés helyett 2009-ben a hatósági ellenőrzés és
bírságolás közigazgatási rendszerét választotta. A francia hatóság aHADOPI (a teljes névből képzett
mozaikszó) az ún. három csapás módszerét alkalmazza: az első két alkalommal a
hatóság figyelmeztetést küld ki az előfizetőnek (azaz eljárás alá vont személy
itt sem feltétlenül az, aki a jogsértést ténylegesen elkövette), ezután nyílik
meg a szankció alkalmazásának lehetősége, ugyanis a hatóság átadja az ügyet az
ügyészségnek. Az eredeti szabályozás szerint a végső szankció az
internet-hozzáférés blokkolása volt, ezt azonban 2013-ban visszavonták és a végső szankció a
(sávosan meghatározott) bírság lett.
Magyarországon
kártérítési felelősséget érintő polgári jogi ítéletekkel nem találkozhatunk,
(mindössze az fordul elő, hogy a nyílt külföldi oldalakról letöltött torrent
fájlokat használó magyar fájlcserélők kerültek a külföldi szervezetek
felszólításainak hatókörébe), büntetőjogi eseteket is csak elvétve találhatunk.
Ráadásul a 2012-ben elfogadott új Büntető Törvénykönyv tulajdonképpen megengedi
(dekriminalizálta) a magáncélú (azaz a jövedelemszerzés célját közvetve sem
szolgáló) fájlcserét. Összességében tehát megállapítható, egyelőre itthon
(főként a magyar nyelvű oldalakról letöltő) fájlcserélőknek különösebb
félnivalójuk nincs, az egyénekkel szembeni és tömeges igényérvényesítésben
eddig sem merült fel, mint a probléma hazai kezelésének lehetséges módja (a
bírósági ügyteherre tekintve nem is lenne adekvát megoldás), és a jelenlegi
szabályozási környezetből sem ez következik. Ráadásul a bíróságoknak a
technikai kérdések pontos megértésén túl (a hasonló jogi megoldások miatt)
vélhetően a német jogban megismert felelősségi problémákkal is meg kellene
küzdeni. Így egyelőre valósnak tűnhet az az internetes frázis, amely szerint „a
torrent a magyarok mozibérlete”.
Címkék: fájlcsere, internetadó, Netkonzultáció