Az internetes környezetben elkövetett (elkövethető) szerzői
jogsértések miértjére mindmáig számtalan válasszal rukkoltak elő a
kutatók. Több releváns körülmény egyidejű jelenléte mellett a
rendszerszintű problémák origója a társadalmi és technikai
realitások/igények és a jogosultak által kínált üzleti modellek közötti
szakadékban rejtőzött. Ugyanakkor az elmúlt években e téren pozitív
változások sorozata volt megfigyelhető. A legális online
tartalomszolgáltatás az illegális felhasználások reális alternatívájává
nőtte ki magát. A kérdés ezért most már az: tartható-e ez az irány?
Ha nem is szükségképpen a fájlcseréléssel kezdődött, ám elsőként az
1999-ben, Shawn Fanning egyetemista által nyilvánosságra hozott Napster fájlcserélő kliens esete
mutatott rá világosan, hogy a technológiai változások a fiatal
felhasználók gondolkodásmódját jelentősen módosították. Fanning
felismerte, hogy az egyetemisták nyitottak egymás zenei tartalmainak a
megosztására, amire a korszak legjobb internetes sávszélességét
biztosító egyetemi hálózatok kiváló lehetőséget teremtettek. A
hozzáférés igénye és lehetősége (a kereslet és a kínálat) az egyszerű,
több belső hibája ellenére is felhasználóbarát, gyors és mindenekelőtt
ingyenes P2P („peer-to-peer”) – vagyis felhasználók
számítógépei közötti közvetlen kapcsolatot teremtő –
fájlcsere-szolgáltatások megjelenésekor, illetve a csekély mértékű
minőségromlással járó mp3 tömörítési eljárás szabványosításakor
szerencsésen egymásra talált. Ezeket a fájlcsere-alkalmazásokat azonban
nem a tartalmak eredeti előállítói és jogosultjai indították útjára,
hanem egyetemisták és egyéb technikailag képzett vállalkozók. A P2P
fájlcserélés ezért világosan szemben állt a jogtulajdonosok gazdasági
érdekeivel.
E stratégia 10-15 évvel korábban még egyértelműen sikerre vezetett
volna. Az egyre inkább decentralizálódó internet világában azonban nem
várt következményekkel járt. A vehemens támadás kontraproduktív módon a
fájlcserélés elhalása helyett annak elburjánzásához vezetett. A 2000-es
évek közepére a szolgáltatók és a felhasználók számának elszaporodása
okán az internetes adatforgalom több mint felét a P2P fájlcserélés adta.
Sőt, néhány évre rá a java részt illegális célokra használt online
tárhelyszolgáltatások ugyancsak komoly népszerűségre tettek szert.
A szerzői jogosultak gyakorlatilag másfél évtizedig (amúgy
napjainkig) „impotens” harcot vívtak a különböző jogellenes modellek
visszaszorítása érdekében. Közvetlen vagy közvetett felelősségen
alapuló, szerzői jogi, büntetőjogi és elektronikus kereskedelmi
jogszabályokat segítségül hívó, törvényes előírásokra vagy épp
szerződéses klauzulákra alapozott perek seregében kellett a bíráknak
dönteniük világszerte. E törekvések országonként eltérő sikerre
vezettek, az átütő győzelem ugyanakkor egyértelműen elmaradt. Legújabban
több ország jogvédő szervei is a weboldalak bírósági határozat alapján
történő blokkolására esküsznek, mely módszer ugyanakkor talán
legkiválóbb példája az alapul fekvő, sokrétű problémára adható tüneti
kezeléseknek.
Ami egyszer elromlott, az talán egyszer meg is javul. Úgy tűnik
legalábbis, hogy miután a szerzői jogi ipar – bár csak komoly
vérveszteségek árán – túlélte az első, s egyben legnehezebb időszakot,
bizonyos szempontból megerősödve jött ki a csatákból. Komoly technikai
és üzleti potenciállal rendelkező vállalatokkal kötött megállapodások
révén a tartalomipar ma már számtalan olyan üzleti modellt kínál,
amelyek versenyképes alternatívaként szólítják meg, s hódítják vissza a
fogyasztókat, miközben a korábban jogellenesnek kikiáltott alkalmazások
valamennyi pozitív tulajdonságát átveszik.
Ezekre a szolgáltatásokra általában igaz, hogy nyugatról keleti
irányba terjeszkednek (más megfogalmazás szerint a fizetőképesebb
társadalmaktól a csekélyebb fizetési hajlandósággal rendelkező
társadalmak felé; s megint másként mondva az angolszász világból
érkeznek más országokba). A piacnyitás tempója nem túl gyors,
megfontoltság jellemző a cégekre. A repertoár folyamatosan szélesedik
(különösen igaz ez a zeneiparra). Az alkalmazott technológiai
megoldásokra jellemző a felhasználóbarát egyszerűség, az azonnali
hozzáférhetőség és az eszköz-független alkalmazhatóság (a mobiltelefonos
applikációk elterjedése különösen nagy sikernek örvend). Egyes brandek
népszerűsége óriásira nőtt (ennek legkiválóbb példája az Apple iTunes
zeneboltja és valamennyi kapcsolódó hardware). Ahhoz képest, ami néhány
évvel ezelőtt jellemezte ezt a területet, mára bátran állítható: sok
országban a legális tartalomfogyasztás a trendi, és az illegális a ciki.
Jól példázzák ezt az internetes adatforgalomban bekövetkezett
változások is, mivel a fájlcserélést gyakorlatilag mindenhol háttérbe szorították a streaming szolgáltatások. Összefoglalóan
elmondhatjuk, hogy a fogyasztók szempontjából nézve az illegális
tartalomfogyasztás egyetlen előnye napjainkban már csupán annak
ingyenessége.
A fenti jellegzetességek mellett egy további vonással rendelkeznek a
legális alternatívák, ez pedig a tartalomgazdagság. És itt nem csupán az
abszolút számokra kell gondolni (több tízmilliós audio repertoárok,
százezres audiovizuális listák, milliós e-könyves adatbázisok), hanem –
és sokkal inkább – a formátumok gazdagságára és a csúcsminőségű
felbontásban elérhető tartalmakra. A Netflix például ma már nem csupán
„egyszerű” DVD-minőségben teszi lehetővé a filmek megtekintését, és a
YouTube-on is egyre nagyobb teret hódítanak a nagy felbontású tartalmak
(a professzionális csatornákon pedig gyakorlatilag ez a „beugró”). A
felhasználók – és egyre bővülő körben az előfizetők – a hozzáférési
csatornák (a használt eszközök és felületek), s összességében az egyedi
hozzáférési alkalmak számának növekedésével az adatforgalom
exponenciális megugrásának lehetünk tanúi.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy egy rendkívül rossz évtizedet
követően a tartalomipar magára talált és ráérzett arra, hogy miként
nyerheti meg magának a fizetőképes közönséget. (A tartalmakért különösen
elvből fizetni nem hajlandó személyekkel nehéz „egymásra hangolódni”.)
Ugyanakkor a mostanra kikristályosodó rendszerben a sávszélesség fontos
szövetségese a tartalomiparnak, a siker pedig a lehívások számában is
mérhető.
Ebből viszont egy fontos, záró kérdés is fakad: indokolt-e, hogy az
állam beleavatkozzon a fentiekben vázolt fejlődésbe? Immáron sok éve,
hogy a fájlcserélés által okozott károk orvoslására sok szakember –
tengeren innen és túl – vetette fel az internet-előfizetési díjba
foglalt, letöltésekben megnyilvánuló felhasználásokra tekintettel
megállapított jogdíj bevezetését. Eredetileg is sokan elvetették az
elképzelés működőképességét, gyakorlati alkalmazására pedig sehol sem
került sor. Napjainkra a diskurzus célkeresztjébe a net semlegesség,
vagyis az alkalmazások közötti különbségtétel nélküli akadálytalan
hozzáférés biztosítása (annak kötelessége) kerül. És persze olyan
ötletek is felmerülhetnek, mint az adatforgalom alapú adófizetési
kötelezettség.
A hazánkban rövid „karriert” befutó „internetadó” ötlete kiváló
példaként szolgál erre. Valójában bármi ehhez hasonló állami
kezdeményezés a törékeny internetes gazdaság további fejlődésének
gátjává válhat, és világosan akadályozhatja a jogtiszta felhasználási
modelleken alapuló profittermelést, és ezen keresztül a tiszta
adóbevételek generálását. A szerzői jog szempontjából nézve úgy vélem,
hogy az említett állami beavatkozások nagyobb valószínűséggel
eredményezhetik – természetesen más hatások mellett – a jogszerű
szolgáltatási modellek visszaszorulását, semmint az illegális
alkalmazások felszámolását.