Az idei blogbejegyzésíró verseny két első helyezett pályamunkáját kövessék a dobogó harmadik fokára felérő Walsh Máté Gergely gondolatai a plágium témakörében.
A szerzői jog egyik legizgalmasabb és legtöbb indulatot kiváltó
problémája, talán éppen a vele kapcsolatban felmerülő számos jogon kívüli (kulturális,
gazdasági, etikai, esetenként politikai) szempont miatt, a plágium kérdésköre.
Így nem meglepő, hogy a Szerzői jog a XXI. században blog is számos alkalommal érintette a témát, sőt, történetének legolvasottabb bejegyzései közül több is e témához kapcsolódik. Az viszont már meglepőbb, hogy a plágiumról
szóló hírek hatására még a feltételezhetően többnyire szelíd természetű szerzői
jogi szakértőkből is előtör a „könyörtelen büntetőjogász” (pl. itt és a Schmitt ügy kapcsán többször, de főleg itt), miközben a probléma valós komplexitása rendszerint elsikkad a
kötelező felháborodás hangjai és a drákói szigor követelése közepette. Jelen
blogbejegyzéssel a lehetőségekhez mérten ezen a helyzeten szeretnék
változtatni, néhány, az uralkodó hazai állásponthoz képest eltérő szempont
bemutatásával.
Mint az a blog rendszeres olvasói előtt valószínűleg ismeretes, a
plágium a hazai jogi hagyomány szerint nem más, mint más szerző művének sajátként való
feltűntetése. Ez a jelenleg
hatályos magyar szerzői jogi törvény rendszerében értelmezve elsősorban a szerző
személyhez fűződő jogai közül a név feltüntetéséhez, illetve a szerzői minőség
elismeréséhez való jog sérelmét jelenti, vagyoni hátrány nem feltétlenül
kapcsolódik hozzá. Ha vagyoni hátrányról is beszélhetünk, az a bitorlás
bűncselekményének a Btk. 384. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti első alapesetét
valósíthatja meg, feltéve, hogy a cselekmény szándékos volt. A szabad
felhasználás esetei, amikor is a mű vagy a mű részletének felhasználásához
nincs szükség a szerző engedélyére, taxatíve felsoroltak, a felhasználás
terjedelmét és módját illetően pedig pontosan meghatározottak a szerzői jogi
törvényben. A törvény valamennyi szempontunkból releváns esetben megköveteli a
szabad felhasználás során a valódi szerző feltüntetését és néhányszor a pontos
forrásét is. A személyhez fűződő jogok átruházása pedig, mint az egy a
béríratással kapcsolatos korábbi blogbejegyzésből is kiderül, a személyhez fűződő jogok
forgalomképtelensége okán eleve kizárt. Röviden összefoglalva tehát a magyar
szerzői jogban a szerző személyhez fűződő jogainak védelme abszolút, időben
korlátlan (egyes személyhez fűződő jogok a szerzőt is „túlélhetik”) és elvben a
szerző akaratával szemben is érvényesül, tekintettel arra, hogy a szerző
személyhez fűződő jogai forgalomképtelenek és nem is mondhat le róluk.
Mindeközben Richard A. Posner, a hazánkban többek közt a gazdasági
jogelmélet kidolgozása terén végzett munkájáról ismert neves amerikai jogász és
jogelméleti gondolkodó, 2007-es The
Little Book of Plagiarism című esszéjében a common law országok copyright
tradíciójának talaján állva a plagizálást az intellektuális csalás egy
speciális fajtájaként definiálja. Eszerint „a
plagizálás olyan engedély nélküli másolást jelent, melynek eredményét a másoló
(akár explicit, akár implicit, akár szándékos, akár gondatlan módon) saját
eredeti alkotásaként tünteti fel és ez a magatartása arra indítja a közönségét,
hogy másképp viselkedjen, mint ha tisztában lenne az igazsággal.”[i]
Mint az jól látható, a hazai plágiumfogalom és Posner definíciója közt a
lényegi különbség a plágium által okozott tényleges érdeksérelem
figyelembevételében áll. Míg a hazai jogászság körében rendszerint fel sem
merül, hogy a szerző személyhez fűződő jogainak átruházása, esetleg az azokról
való lemondás esetenként gazdasági racionalitással bírhat, a büntetőjogi
szankció pedig a legtöbb esetben túlzó, addig Posner definíciója egy olyan
jogászi gondolkodást tükröz, amely az adott jelenség társadalmi hatását, a
felmerülő érdeksérelmet mérlegelve próbálja kialakítani álláspontját, és ezen
az alapon tartja a plágium jogi szankcionálását az esetek többségében
indokolatlannak.[ii]
Posner gondolatmenete, idegensége ellenére, számos megfontolandó
elemmel bír. Ezek egyike annak tudatosítása, hogy miközben az, hogy mit
tekintünk plágiumnak számos társadalmi, kulturális tényezőtől és adott esetben
a konkrét hatalmi viszonyoktól is meghatározott, maga az eredetiség iránti
igény is egy olyan „gazdasági jelenség,
amely függ a kortól és a helytől.”[iii]
Az eredetiség és a kreativitás fetisizálása a szellemi alkotások piacának
kiszélesedésével párhuzamosan bontakozott ki, s így ezek nem feltétlenül
jelentenek önmagukban való értéket. Addig, amíg a szellemi alkotások
megvásárlását a társadalomnak csak egy igen szűk rétege engedhette meg magának,
a művész vagy a tudós, illetve patrónusuk viszonya a mai helyzethez képest
lényegileg más, személyes jellegű volt, így a szerző nem kényszerült arra, hogy
más szerzőkkel szemben oly módon védelmezze alkotásait, mint manapság. A cél
tehát nem annyira az eredetiség, mint inkább a már ismert témák fejlesztése,
kifinomult másolása volt. Ez a másolás egyrészt nem tévesztett meg senkit, mert
senki sem várt teljesen új gondolatokat, másrészt hozzájárult a kulturális
kincsek, fontos gondolatok terjedéséhez. Napjainkban, amikor a szellemi
alkotások termelése sok esetben a tényleges igényektől is elszakadva ipari
méreteket öltött, az eredetiség hangsúlyozása, mások gondolatainak átvétele és
finomítása helyett, elsősorban kényszert jelent és az önreklám funkcióját tölti
be.
Különösen jól látható ez a tudományos világban, ahol a figyelemért
folytatott küzdelem rendkívül egyenlőtlen. A tényleges ismertségre és
elismertségre szert tevő és a főbb tudományos trendeket alakító munkákat a
szakemberek elképesztően csekély százaléka jegyzi, miközben, adott esetben
kiváló szakemberek tömegei örök ismeretlenségre vannak kárhoztatva. Ilyen
körülmények között egy tehetséges, de a tudományos marketing terén járatlan
kutató munkájának „lelkiismeretes plagizálása” akár használhat is a tudománynak
és az eredeti mű alkotójának. Schmitt Pál plágium ügye ebből a szempontból
kézenfekvő példa. Számos okból tarthatjuk rendkívül károsnak és felháborítónak
ezt az esetet, azonban a sporttörténetírásnak és személy szerint a plagizált
művek szerzőinek okozott kár talán ezek közül a legjelentéktelenebb. Jelen
sorok szerzője nyilván ironizál, amikor a következőket írja, de aligha
valószínű, hogy Georgiev obskúrus sporttörténeti munkáját Schmitt Pál nélkül ma
bárki ismerné Magyarországon, így annyi pozitív hozadéka mindenképpen van az
ügynek, hogy ennek eredményeképp mára a magyar újságírók talán világszinten is
a legtájékozottabbnak mondhatók az olimpiai mozgalom modernkori történetét illetően.
Megemlítendő ugyanakkor az is, hogy az, hogy mit tekintünk plágiumnak
és mit jóindulatú tévedésnek (ha egyáltalán hajlandók vagyunk tudomást venni az
ügyről), az adott plagizátor érdekérvényesítő képességének függvénye. A
Schmitt-ügy erre is kiváló példaként szolgálhat, számos a hazai tudományos
életben előfordult esettel egyetemben. Mégsem említenék további eseteket a
tudományos kóklerség és etikátlan magatartás, a tudományos közösség által
sajátosan kezelt, ignorált vagy egyenesen eltussolt hazai példái közül.
Egyrészt azért, mert e blogbejegyzésnek nem a „nagy leleplezés” vagy egyes
szakemberek szakmai hírnevének rombolása az elsődleges célja, hanem az
elgondolkodtatás a plágium problémájával kapcsolatban. Másrészt azért, mert
egyedi esetek felsorolásánál sokkal inkább fontosnak tűnik azt a mélyen
gyökerező illúziót eloszlatni, miszerint Magyarországon a plágium elsősorban a
tömegképzéstől „elbutított”, a kreditrendszertől „ellustult”, majd a bolognai rendszer
által végleg „megrontott” hallgatók körében jelentkező probléma. A hallgatói
plágium mindenekelőtt egy oktatási környezetben jelentkezik, ami implicite
feltételezi valamilyen oktatói tevékenység jelenlétét, például megfelelő
útmutatás nyújtását, a hallgató munkájának ellenőrzését, hibáinak felkutatását
és legalábbis első körben javítását, valamint az ismétlés lehetőségének
megadását. A hallgatónak lényegében joga van hibázni, miközben a sikeres
hallgatói plágium az oktató szakmai hibájának lehetőségét is felveti. (Ennyiben
mindenképpen indokolt volt a Schmitt-ügyben az egyetem részéről a mea
culpa.)
Ahogy kérdéses az is, hogy a hallgató okoz-e egyáltalán kárt bárkinek is a
plágiummal, hiszen nem valószínű, hogy a nem létező olvasóközönségét
megtévesztené az a fizikushallgató, aki szakdolgozatában a relativitáselmélet megfogalmazása
terén elért eredményeiről számol be, ahogy az is valószínűtlen, hogy Albert Einstein
vagy bármely más plagizálásra érdemes szakember egy egyszerű hallgatóval állna
versenyben a tudományos elismerésért. A hallgatói plágium leginkább akkor lehet
főbenjáró bűn, ha az oktatás fő funkciójának az ismeretátadás helyett a
társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését tekintjük. Ha úgy gondoljuk, hogy az
oktatásnak egy versenyként kell funkcionálnia, ami rögzíti a fiatalok
pozícióját a társadalomban – ideális esetben legkésőbb a húszas éveik közepére
–, többnyire elzárva a kedvezőtlenebb helyzetben lévők elől annak a
lehetőségét, hogy a későbbiekben konkurenciát jelentsenek a jobb helyzetben
lévők számára. E felfogás hazánkban igen népszerű a felsőoktatáshoz jó
hozzáféréssel bíró rétegek körében. E sorok szerzője azonban mégis arra szeretné
bíztatni a kedves olvasót, hogy maradjon nyitott az ez utóbbi álláspontot
érintő kritikák iránt, ha másért nem is, a társadalmunk jövője érdekében
mindenképpen.
Alighanem igaza van Posnernek, amikor a plágiumesetek többségét, ha azok
nem kifejezetten anyagilag motiváltak, az idő-, illetve motivációhiánynak,
valamint a kényszeres érvényesülési vágy eredményének tudja be. Ugyanakkor e
tényezők egyike sem exkluzívan a hallgatókra jellemző, és mint igyekeztem azt a
fentiekben bemutatni, nem is az ő esetükben jelent elsősorban problémát. Egy
különösen inkompetens oktató karmai közé került vagy a tanulmányai mellett
munkát végző és emiatt akut időhiánnyal küzdő hallgató esetében már-már
szimpatikus Umberto Eco javaslata, miszerint ilyenkor a hallgató inkább lopjon
el egy dolgozatot (ha Milánóban kell teljesítenie a feladatot, akkor egy még
nem publikált cataniai dolgozat például jó választás lehet) és a megspórolt
időben foglalkozzon azzal, ami érdekli, vagy ami a megélhetéséhez szükséges.[iv] Valójában,
a tudomány és a felsőoktatás világában a plágium leginkább az oktatók, kutatók
és más szakemberek körében súlyos probléma. A tudományos közösségben, a
tudományos szervezetekben rendszerint erőteljes hierarchia érvényesül, miközben
egy Magyarországhoz hasonló méretű országban egy-egy jól körülhatárolható
szakterület legfeljebb pár tucat szakembert bír el (pl. a szerzői jog is, ha
már egy szerzői jogi blogon vagyunk). Az ilyen kis közösségek rendszerint nem
törekednek a transzparenciára és átszövik őket a tagok személyes kapcsolatai,
barátságai, ellenségeskedései. Ki merne ilyen körülmények között egy szűk
tudományos közösségen belül, egy a hierarchiába jól beágyazott szakembert,
esetleg a közvetlen felettesét plágiummal vádolni? És milyen súlyúnak kellene
lenni az plágiumnak ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen kockáztatni, hogy az
eredmény egy vérig sértett feljebbvaló lesz? Ha Posnernek a Harvard jogi karán
előfordult számos eset közül vett példái jelzésértékűnek tekinthetők, akkor
nagyon ritkák az olyan helyzetek, amikor a plágiumvád kollégák között nem
kamikaze akció.[v]
Sőt, ha hinni lehet Kevin T. McGuire-nek, az sincs könnyű helyzetben, aki, mint ő, a
saját szerzői jogait próbálja érvényesíteni egy plagizáló kollégával szemben.[vi]
Éppen ezért tűnik különösen aktuális és fontos célnak, a különféle, a
büntetőjogi szankció emlegetésében és a hallgatók vegzálásában megnyilvánuló
pótcselekvések helyett, a plágium jelenségének demisztifikálása és valós súlya
alapján való következetes megítélése. A büntetőjogi szankcióval, valamint a
társadalmi és tudományos halállal való fenyegetés helyett, amely szinte
lehetetlenné teszi a hiba elismerését és a „bűnbánatot” a plagizátor részéről
és egyúttal megnehezíti a plágiumgyanús esetek feltárását is, a plágiumot az
érdeksérelem valós súlyával, a plagizálás mértékével, felismerésének
lehetőségével és elkövetésének körülményeivel arányosan lenne célszerűbb
szankcionálni, lehetőleg megmaradva az informális szankciók szintjén. Ha pedig
ez nem lehetséges az eset súlya miatt, akkor a szankciókat következetesen, fair
és átlátható eljárásban kellene alkalmazni. Így ha nem is várhatom minden
kedves olvasótól, hogy öleljen meg egy plagizátort, ha találkozik eggyel, mindenkit
arra bátorítok, hogy ha plágiummal találkozik, vegyen egy nagy levegőt és
igyekezzen azt az ügy valós súlyának megfelelően megítélni.
[i]
Richard A. Posner: The Little Book on Plagiarism (New York: Pantheon Books,
2007), p.: 106
[iii]
Posner: 2007, pp.: 72-73
[iv]
Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? (Budapest: Partvonal Könyvkiadó,
2012), pp. 14-15
[v]
Posner: 2007, pp.: 6-7
[vi]
Kevin T. McGuire: There Was a Crooked Man(uscript): A Not-So-Serious Subject of
Plagiarism, in: PS: Political Science and Politics, Vol. 43. No. 1 (January
2010), pp. 107-113 Link:
www.jstor.org/stable/25699304
A cikk teljes verziója a következő linkről is elérhető:
http://mcguire.web.unc.edu/files/2014/01/plagiarism.pdf
---
 |
Walsh Máté Gergely |
Walsh Máté Gergely szociológus, joghallgató vagyok. Szociológiai
érdeklődésem középpontjában az utóbbi időben a celebrity jelenség és a tudomány
világában a figyelemért folytatott küzdelem áll, míg a jogtudomány
vonatkozásában leginkább Claude Lévi-Strauss-szal értek egyet, aki a
jogtudományt jellegét tekintve egy a teológia és a publicisztika között
ingadozó területnek tekinti. A szerzői jog felé a közelmúltban fordultam
praktikus okokból. E blogbejegyzésben egy rendkívül összetett probléma nagyon
is vázlatos tárgyalására tettem kísérletet némi kritikát sem mellőzve. A Szerzői jog a XXI. században blog
szerzői jogászainak humorérzékét bizonyítja, hogy ezt helyezéssel díjazták,
amit ezúton is köszönök.
Címkék: plágium, Richard Posner, Schmitt Pál, szerzői jog, verseny, Walsh Máté Gergely