Szerzői jog a XXI. században: Calm down and hug a plagiarist!

A szerzői jog egyik legizgalmasabb és legtöbb indulatot kiváltó problémája, talán éppen a vele kapcsolatban felmerülő számos jogon kívüli (kulturális, gazdasági, etikai, esetenként politikai) szempont miatt, a plágium kérdésköre. Így nem meglepő, hogy a Szerzői jog a XXI. században blog is számos alkalommal érintette a témát, sőt, történetének legolvasottabb bejegyzései közül több is e témához kapcsolódik. Az viszont már meglepőbb, hogy a plágiumról szóló hírek hatására még a feltételezhetően többnyire szelíd természetű szerzői jogi szakértőkből is előtör a „könyörtelen büntetőjogász” (pl. itt és a Schmitt ügy kapcsán többször, de főleg itt), miközben a probléma valós komplexitása rendszerint elsikkad a kötelező felháborodás hangjai és a drákói szigor követelése közepette. Jelen blogbejegyzéssel a lehetőségekhez mérten ezen a helyzeten szeretnék változtatni, néhány, az uralkodó hazai állásponthoz képest eltérő szempont bemutatásával.

Mint az a blog rendszeres olvasói előtt valószínűleg ismeretes, a plágium a hazai jogi hagyomány szerint nem más, mint más szerző művének sajátként való feltűntetése. Ez a jelenleg hatályos magyar szerzői jogi törvény rendszerében értelmezve elsősorban a szerző személyhez fűződő jogai közül a név feltüntetéséhez, illetve a szerzői minőség elismeréséhez való jog sérelmét jelenti, vagyoni hátrány nem feltétlenül kapcsolódik hozzá. Ha vagyoni hátrányról is beszélhetünk, az a bitorlás bűncselekményének a Btk. 384. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti első alapesetét valósíthatja meg, feltéve, hogy a cselekmény szándékos volt. A szabad felhasználás esetei, amikor is a mű vagy a mű részletének felhasználásához nincs szükség a szerző engedélyére, taxatíve felsoroltak, a felhasználás terjedelmét és módját illetően pedig pontosan meghatározottak a szerzői jogi törvényben. A törvény valamennyi szempontunkból releváns esetben megköveteli a szabad felhasználás során a valódi szerző feltüntetését és néhányszor a pontos forrásét is. A személyhez fűződő jogok átruházása pedig, mint az egy a béríratással kapcsolatos korábbi blogbejegyzésből is kiderül, a személyhez fűződő jogok forgalomképtelensége okán eleve kizárt. Röviden összefoglalva tehát a magyar szerzői jogban a szerző személyhez fűződő jogainak védelme abszolút, időben korlátlan (egyes személyhez fűződő jogok a szerzőt is „túlélhetik”) és elvben a szerző akaratával szemben is érvényesül, tekintettel arra, hogy a szerző személyhez fűződő jogai forgalomképtelenek és nem is mondhat le róluk.

Mindeközben Richard A. Posner, a hazánkban többek közt a gazdasági jogelmélet kidolgozása terén végzett munkájáról ismert neves amerikai jogász és jogelméleti gondolkodó, 2007-es The Little Book of Plagiarism című esszéjében a common law országok copyright tradíciójának talaján állva a plagizálást az intellektuális csalás egy speciális fajtájaként definiálja. Eszerint „a plagizálás olyan engedély nélküli másolást jelent, melynek eredményét a másoló (akár explicit, akár implicit, akár szándékos, akár gondatlan módon) saját eredeti alkotásaként tünteti fel és ez a magatartása arra indítja a közönségét, hogy másképp viselkedjen, mint ha tisztában lenne az igazsággal.”[i] Mint az jól látható, a hazai plágiumfogalom és Posner definíciója közt a lényegi különbség a plágium által okozott tényleges érdeksérelem figyelembevételében áll. Míg a hazai jogászság körében rendszerint fel sem merül, hogy a szerző személyhez fűződő jogainak átruházása, esetleg az azokról való lemondás esetenként gazdasági racionalitással bírhat, a büntetőjogi szankció pedig a legtöbb esetben túlzó, addig Posner definíciója egy olyan jogászi gondolkodást tükröz, amely az adott jelenség társadalmi hatását, a felmerülő érdeksérelmet mérlegelve próbálja kialakítani álláspontját, és ezen az alapon tartja a plágium jogi szankcionálását az esetek többségében indokolatlannak.[ii]

Posner gondolatmenete, idegensége ellenére, számos megfontolandó elemmel bír. Ezek egyike annak tudatosítása, hogy miközben az, hogy mit tekintünk plágiumnak számos társadalmi, kulturális tényezőtől és adott esetben a konkrét hatalmi viszonyoktól is meghatározott, maga az eredetiség iránti igény is egy olyan „gazdasági jelenség, amely függ a kortól és a helytől.”[iii] Az eredetiség és a kreativitás fetisizálása a szellemi alkotások piacának kiszélesedésével párhuzamosan bontakozott ki, s így ezek nem feltétlenül jelentenek önmagukban való értéket. Addig, amíg a szellemi alkotások megvásárlását a társadalomnak csak egy igen szűk rétege engedhette meg magának, a művész vagy a tudós, illetve patrónusuk viszonya a mai helyzethez képest lényegileg más, személyes jellegű volt, így a szerző nem kényszerült arra, hogy más szerzőkkel szemben oly módon védelmezze alkotásait, mint manapság. A cél tehát nem annyira az eredetiség, mint inkább a már ismert témák fejlesztése, kifinomult másolása volt. Ez a másolás egyrészt nem tévesztett meg senkit, mert senki sem várt teljesen új gondolatokat, másrészt hozzájárult a kulturális kincsek, fontos gondolatok terjedéséhez. Napjainkban, amikor a szellemi alkotások termelése sok esetben a tényleges igényektől is elszakadva ipari méreteket öltött, az eredetiség hangsúlyozása, mások gondolatainak átvétele és finomítása helyett, elsősorban kényszert jelent és az önreklám funkcióját tölti be.

Különösen jól látható ez a tudományos világban, ahol a figyelemért folytatott küzdelem rendkívül egyenlőtlen. A tényleges ismertségre és elismertségre szert tevő és a főbb tudományos trendeket alakító munkákat a szakemberek elképesztően csekély százaléka jegyzi, miközben, adott esetben kiváló szakemberek tömegei örök ismeretlenségre vannak kárhoztatva. Ilyen körülmények között egy tehetséges, de a tudományos marketing terén járatlan kutató munkájának „lelkiismeretes plagizálása” akár használhat is a tudománynak és az eredeti mű alkotójának. Schmitt Pál plágium ügye ebből a szempontból kézenfekvő példa. Számos okból tarthatjuk rendkívül károsnak és felháborítónak ezt az esetet, azonban a sporttörténetírásnak és személy szerint a plagizált művek szerzőinek okozott kár talán ezek közül a legjelentéktelenebb. Jelen sorok szerzője nyilván ironizál, amikor a következőket írja, de aligha valószínű, hogy Georgiev obskúrus sporttörténeti munkáját Schmitt Pál nélkül ma bárki ismerné Magyarországon, így annyi pozitív hozadéka mindenképpen van az ügynek, hogy ennek eredményeképp mára a magyar újságírók talán világszinten is a legtájékozottabbnak mondhatók az olimpiai mozgalom modernkori történetét illetően.

Megemlítendő ugyanakkor az is, hogy az, hogy mit tekintünk plágiumnak és mit jóindulatú tévedésnek (ha egyáltalán hajlandók vagyunk tudomást venni az ügyről), az adott plagizátor érdekérvényesítő képességének függvénye. A Schmitt-ügy erre is kiváló példaként szolgálhat, számos a hazai tudományos életben előfordult esettel egyetemben. Mégsem említenék további eseteket a tudományos kóklerség és etikátlan magatartás, a tudományos közösség által sajátosan kezelt, ignorált vagy egyenesen eltussolt hazai példái közül. Egyrészt azért, mert e blogbejegyzésnek nem a „nagy leleplezés” vagy egyes szakemberek szakmai hírnevének rombolása az elsődleges célja, hanem az elgondolkodtatás a plágium problémájával kapcsolatban. Másrészt azért, mert egyedi esetek felsorolásánál sokkal inkább fontosnak tűnik azt a mélyen gyökerező illúziót eloszlatni, miszerint Magyarországon a plágium elsősorban a tömegképzéstől „elbutított”, a kreditrendszertől „ellustult”, majd a bolognai rendszer által végleg „megrontott” hallgatók körében jelentkező probléma. A hallgatói plágium mindenekelőtt egy oktatási környezetben jelentkezik, ami implicite feltételezi valamilyen oktatói tevékenység jelenlétét, például megfelelő útmutatás nyújtását, a hallgató munkájának ellenőrzését, hibáinak felkutatását és legalábbis első körben javítását, valamint az ismétlés lehetőségének megadását. A hallgatónak lényegében joga van hibázni, miközben a sikeres hallgatói plágium az oktató szakmai hibájának lehetőségét is felveti. (Ennyiben mindenképpen indokolt volt a Schmitt-ügyben az egyetem részéről a mea culpa.) Ahogy kérdéses az is, hogy a hallgató okoz-e egyáltalán kárt bárkinek is a plágiummal, hiszen nem valószínű, hogy a nem létező olvasóközönségét megtévesztené az a fizikushallgató, aki szakdolgozatában a relativitáselmélet megfogalmazása terén elért eredményeiről számol be, ahogy az is valószínűtlen, hogy Albert Einstein vagy bármely más plagizálásra érdemes szakember egy egyszerű hallgatóval állna versenyben a tudományos elismerésért. A hallgatói plágium leginkább akkor lehet főbenjáró bűn, ha az oktatás fő funkciójának az ismeretátadás helyett a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelését tekintjük. Ha úgy gondoljuk, hogy az oktatásnak egy versenyként kell funkcionálnia, ami rögzíti a fiatalok pozícióját a társadalomban – ideális esetben legkésőbb a húszas éveik közepére –, többnyire elzárva a kedvezőtlenebb helyzetben lévők elől annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben konkurenciát jelentsenek a jobb helyzetben lévők számára. E felfogás hazánkban igen népszerű a felsőoktatáshoz jó hozzáféréssel bíró rétegek körében. E sorok szerzője azonban mégis arra szeretné bíztatni a kedves olvasót, hogy maradjon nyitott az ez utóbbi álláspontot érintő kritikák iránt, ha másért nem is, a társadalmunk jövője érdekében mindenképpen.

Alighanem igaza van Posnernek, amikor a plágiumesetek többségét, ha azok nem kifejezetten anyagilag motiváltak, az idő-, illetve motivációhiánynak, valamint a kényszeres érvényesülési vágy eredményének tudja be. Ugyanakkor e tényezők egyike sem exkluzívan a hallgatókra jellemző, és mint igyekeztem azt a fentiekben bemutatni, nem is az ő esetükben jelent elsősorban problémát. Egy különösen inkompetens oktató karmai közé került vagy a tanulmányai mellett munkát végző és emiatt akut időhiánnyal küzdő hallgató esetében már-már szimpatikus Umberto Eco javaslata, miszerint ilyenkor a hallgató inkább lopjon el egy dolgozatot (ha Milánóban kell teljesítenie a feladatot, akkor egy még nem publikált cataniai dolgozat például jó választás lehet) és a megspórolt időben foglalkozzon azzal, ami érdekli, vagy ami a megélhetéséhez szükséges.[iv] Valójában, a tudomány és a felsőoktatás világában a plágium leginkább az oktatók, kutatók és más szakemberek körében súlyos probléma. A tudományos közösségben, a tudományos szervezetekben rendszerint erőteljes hierarchia érvényesül, miközben egy Magyarországhoz hasonló méretű országban egy-egy jól körülhatárolható szakterület legfeljebb pár tucat szakembert bír el (pl. a szerzői jog is, ha már egy szerzői jogi blogon vagyunk). Az ilyen kis közösségek rendszerint nem törekednek a transzparenciára és átszövik őket a tagok személyes kapcsolatai, barátságai, ellenségeskedései. Ki merne ilyen körülmények között egy szűk tudományos közösségen belül, egy a hierarchiába jól beágyazott szakembert, esetleg a közvetlen felettesét plágiummal vádolni? És milyen súlyúnak kellene lenni az plágiumnak ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen kockáztatni, hogy az eredmény egy vérig sértett feljebbvaló lesz? Ha Posnernek a Harvard jogi karán előfordult számos eset közül vett példái jelzésértékűnek tekinthetők, akkor nagyon ritkák az olyan helyzetek, amikor a plágiumvád kollégák között nem kamikaze akció.[v] Sőt, ha hinni lehet Kevin T. McGuire-nek, az sincs könnyű helyzetben, aki, mint ő, a saját szerzői jogait próbálja érvényesíteni egy plagizáló kollégával szemben.[vi]

Éppen ezért tűnik különösen aktuális és fontos célnak, a különféle, a büntetőjogi szankció emlegetésében és a hallgatók vegzálásában megnyilvánuló pótcselekvések helyett, a plágium jelenségének demisztifikálása és valós súlya alapján való következetes megítélése. A büntetőjogi szankcióval, valamint a társadalmi és tudományos halállal való fenyegetés helyett, amely szinte lehetetlenné teszi a hiba elismerését és a „bűnbánatot” a plagizátor részéről és egyúttal megnehezíti a plágiumgyanús esetek feltárását is, a plágiumot az érdeksérelem valós súlyával, a plagizálás mértékével, felismerésének lehetőségével és elkövetésének körülményeivel arányosan lenne célszerűbb szankcionálni, lehetőleg megmaradva az informális szankciók szintjén. Ha pedig ez nem lehetséges az eset súlya miatt, akkor a szankciókat következetesen, fair és átlátható eljárásban kellene alkalmazni. Így ha nem is várhatom minden kedves olvasótól, hogy öleljen meg egy plagizátort, ha találkozik eggyel, mindenkit arra bátorítok, hogy ha plágiummal találkozik, vegyen egy nagy levegőt és igyekezzen azt az ügy valós súlyának megfelelően megítélni.

[i] Richard A. Posner: The Little Book on Plagiarism (New York: Pantheon Books, 2007), p.: 106

[ii] Posner: 2007, p. 38

[iii] Posner: 2007, pp.: 72-73

[iv] Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? (Budapest: Partvonal Könyvkiadó, 2012), pp. 14-15

[v] Posner: 2007, pp.: 6-7

[vi] Kevin T. McGuire: There Was a Crooked Man(uscript): A Not-So-Serious Subject of Plagiarism, in: PS: Political Science and Politics, Vol. 43. No. 1 (January 2010), pp. 107-113 Link: www.jstor.org/stable/25699304

A cikk teljes verziója a következő linkről is elérhető: http://mcguire.web.unc.edu/files/2014/01/plagiarism.pdf

---

Walsh Máté Gergely

Walsh Máté Gergely szociológus, joghallgató vagyok. Szociológiai érdeklődésem középpontjában az utóbbi időben a celebrity jelenség és a tudomány világában a figyelemért folytatott küzdelem áll, míg a jogtudomány vonatkozásában leginkább Claude Lévi-Strauss-szal értek egyet, aki a jogtudományt jellegét tekintve egy a teológia és a publicisztika között ingadozó területnek tekinti. A szerzői jog felé a közelmúltban fordultam praktikus okokból. E blogbejegyzésben egy rendkívül összetett probléma nagyon is vázlatos tárgyalására tettem kísérletet némi kritikát sem mellőzve. A Szerzői jog a XXI. században blog szerzői jogászainak humorérzékét bizonyítja, hogy ezt helyezéssel díjazták, amit ezúton is köszönök.