Mike
fotografikus memóriával és vele született jogi tálentummal bír, de fiatalkori
botlásai miatt (mások helyett írta meg a jogi egyetem felvételi tesztjét, az
ún. Law School Admission Council Test-et) soha nem kerül be a Harward jogi
karára. A sorsnak, vagyis inkább a forgatókönyv írónak köszönhetően mégis a
Nagy Alma legmenőbb ügyvédi irodájában, a Pearson
Hardman Law Firm csapatában találja magát. A második évad első részében ("She Knows") Mike egy, a Blog szempontjából is érdekes üggyel foglalkozik. Egy fúzió kapcsán kiderül, hogy a Drecker Kiadó ellopta az egyik írójuk, Myra Harrison (Joanna Douglas) ötletét. Csakhogy a kiadó szerint a szerző korábban már aláírt egy nyilatkozatot, amelyben a Drecker Kiadóra ruházza a létrehozott szerzői műhöz fűződő minden jogot. Myra Harrison az epizódban, mint felperes jelenik meg. Ms. Harrison korábban asszisztensként dolgozott a kiadónál. Amikor főnökének megmutatta leendő könyvének vázlatát, azt a kiadó kiadta ugyan, csak éppen a szerzői jogokat egy James Jenkins nevű harmadik személyre ruházta át. Ms. Harrison természetesen szeretett volna kompenzációt, így perre ment a kiadóval, amely viszont vitatta a követelés jogalapját a korábban kötött megállapodásra hivatkozva. A megállapodásról ugyanakkor azt állította a felperes, hogy az jognyilatkozatként nem értékelhető, hiszen az csak egy személyes beszélgetés volt a főnökével, ahol előadta neki a könyvre vonatkozó terveit.
Mivel a per egy sokkal nagyobb horderejű és jóval több pénzről döntő fúzió akadálya, ezért az alperes kiadó szeretne peren kívül megegyezni Ms. Harrisonnal. A 30 ezer dolláros kompenzációt azonban nem fogadta el a felperes, amelyet morális okokkal indokolt, bár valószínűbb, hogy szeretett volna még több pénzre szert tenni, főleg miután tudomást szerzett a fúzióról és annak léptékéről. A kiadó igazgatója végül egy peren kívüli tárgyaláson beismerte, hogy tényleg ellopta az ötletet, a felperes azonban továbbra is kitart eredeti álláspontja mellett, így az alperes jogi képviselője három másik, már nyilvánosságra hozott és kiadott művet hoz példaként, amelyek története hasonlít a felperes kéziratához, így akár ő is másolhatott bármelyikből. Az ügyvédi érvelés hatására a felperes végül hajlandó peren kívüli egyezséget kötni, majd búcsúzóul a következő tanácsot kapja: „… you want to be a writer? Then write!”
A sorozatban számos jogeset kerül elő, természetesen mind fiktív, bár nyilván a forgatókönyvíró és a stáb munkáját a való élet esetei és hús-vér jogász szakértők segítették. Így történhetett, hogy az egyik legizgalmasabb epizódba éppen egy szerzői jogi téma került be mellékszálként. De vajon ki lopta el kitől a kötet történetét és mit mond erről az amerikai szerzői jog?
Két alapvető kérdést kellene megválaszolni. El kell döntenünk, hogy sor került-e a szerzői műhöz fűződő jogosultságok átruházására, másodsorban pedig azt, hogy egyáltalán szerzői műnek tekinthető-e az a forrás, ahonnan az alperes ötletet merített? Az 1976-os amerikai szerzői jogi törvény (201.§ d) pont) lehetővé teszi a szerzői jog jogosultjának, hogy a műhöz fűződő jogokat egészben vagy részben átruházza (conveyance), vagy áthagyományozza (bequeathe), illetve örökítse. Nem tudjuk persze, hogy volt-e nyilatkozat a jogok átruházásáról, vagy nem. Ha volt is, mi volt a tartalma, így a sorozat szempontjából fogadjuk el kiinduló pontnak az alperes kiadó igazgatójának beismerését. Nem derül ki az sem az epizódból, hogy a felperes hölgy valóban másolta-e az ötletet másik, már megjelent regényekből, az viszont beismerésre kerül az alperes által, hogy az ötletet ellopta. Persze kissé érthetetlen, hogy ha valóban aláírt egy nyilatkozatot a felperes, amelyben az általa alkotott kéziratot a kiadó rendelkezésére bocsátja, miért kellett azt ellopni, ezt a rendező a néző fantáziájára bízza. (Már ha tényleg elgondolkodik ezen a hétköznapi néző, akit inkább a sorozat intrikái érdekelnek.)
Egészen hasonló jogeset merült fel a Rocky IV kapcsán, amelyben a felperes állítása szerint Silvester Stallone a forgatókönyv megírásához felhasználta Timothy Burton Anderson ötletét. Az eset annyiban mindenképpen hasonlít a Suits fiktív jogesetére, hogy mindkét helyen egy ötlet kerül más által felhasználásra, amiért a felperes kompenzációt követel, de vajon mikortól illeti meg a védelem a mű megalkotóját, egyáltalán lehet-e egy ötletet műnek tekinteni? Az amerikai szerzői jog szerint egy művet akkor kell megalkotottnak tekinteni, ha azt rögzítették.
A bemutatott epizódból ez nem derül ki, a Rocky IV jogesetében viszont kétségtelen, hogy az ötletet egy közel 30 oldalas kéziratban rögzítették. De miként tudja a bíróság kétséget kizáróan megállapítani, hogy tényleg jogszerűtlenül került egy szerzői mű felhasználásra? Közvetlen bizonyítékok a másolás tényére ritkán adódnak, inkább azt lehet bizonyítani, hogy a jogsértő fél hozzáfért az eredeti műhöz, amelyhez az újonnan készült mű lényegesen hasonlít. Rocky ügyében ezt a bíróság az ún. Kroft-teszttel ellenőrizte, amelyben összehasonlította a forgatókönyvet és Anderson irományát a cselekmény, a szereplők, a párbeszédek, az egész mű hangulata, sorrendisége szerint. A felperes Anderson keresetét végül a bíróság elutasította, mivel kiderült, hogy nem Sylvester Stallone másolta le Anderson ötletét, hanem éppen fordítva, a felperes „vette kölcsön” a Rocky karaktereit.
(Kép forrása:
http://www.serialcrush.com/wordpress/wp-content/uploads/2013/09/Suits-Season-3-Promotional-Photos-Mike-Harvey-suits-34687337-940-500.jpg)