Az HBO legújabb saját gyártású sorozata, a Bakelit (ami igazából vinil) immáron pörög-forog a műsorszolgáltató Magyarországon is elérhető
streaming platformján, vagyis a GO-n, és nem csak amiatt
ajánlott darab, mert olyan nevek koprodukciójaként jegyzik, mint Martin Scorsese
és maga Mick Jagger, hanem mert témáját tekintve is egy meglehetősen színes-szaftos
világba csöppenhet a néző: nevesül a rock’n’roll aranykorának piszkos üzleti
backstage-ébe nyer VIP bepillantást. Figyelem, spoilerek jönnek, aki még nem látta
az első részt, ne olvasson tovább!
Hogy mekkora sztárság volt a hetvenes években lemez bizniszben utazni,
mi sem példázza jobban, mint a bevezető epizód első öt percében hallható
párbeszéd a főhős és az utcán strázsáló kokódíler között. A fizikai hordozón –
vagyis akkoriban főleg vinil lemezen – terjesztett muzsika egy-egy toplistás
előadóval hihetetlen üzletnek bizonyult, hiszen, ahogyan az a Bobby Cannavale
által alakított Richie narrációjában is elhangzik, ha csak egy dollárt keresel
egy-egy eladott LP-n, akkor (pofonegyszerű képlettel számolva) egymillió
eladott lemezzel pontosan egymillió dolcsi üti a markod. Mindez történik egy
olyan korszakban, amikor még a kalózkodás igencsak gyerekcipőben járt, és az
otthoni felvevőeszközöket is méregdrágán osztogatták, így a zeneipar tengerén
csak a legális terjesztésben utazó lemezcégek lehettek a nagyurak (persze ők
maguk sem átallottak a szürke zónában lavírozni).
A sztori alapkonfliktusát a főszereplő jó nevű, de már leszálló ágban
lévő lemezkiadójának felvásárlása szolgáltatja, ugyanis a jövőbeli német
befektető nagy reményeket fűz egy nem hivatalosan megszellőztetett Led
Zeppelin-lemezszerződéshez, ami lássuk be, a ’70-es évek egyik legnagyobb
sztárjával igazi aranytojást tojó tyúk lehet. A zenekar tagjai persze idő előtt
jogi öntudatukra ébrednek, és rádöbbennek, hogy hiába a többéves ismeretség és
haverság Richie-vel, az orruk alá dörgölt szerződés nem éppen azt az összeget
tartalmazza, mint amit az előzetes szóbeli megállapodásban alkudtak ki
maguknak.
A sorozatban látottak egyébként eddig egy igazi jogesetvihart alkotnak,
így számos jogi kérdéskört vethet fel a cselekménysor, de itt csupán egy
gyöngyszem kerül kielemzésre, éspedig, hogy a szóban forgó Zep-megállapodás
mennyiben vethetett fel jogos aggályokat a frontember, Robert Plant részéről:
miszerint a 20%-osnak beállított ajánlat valójában nem is volt annyira húsz
százalék, mint amennyire azt a lemezkiadó ügyes ügyvédei megpróbálták beleírni
a felhasználási szerződésbe. Plant felháborodásában még azt is főhősünk fejéhez
vágja, hogy az a bizonyos 20% már valójában minden jöttmentet megillet a
szakmában (pl. a Jethro Tull-t, vagy a Black Oak Arkansas-t), így ők már csak
azért sem hajlandóak holmi éhbérért aláírni a sorozat kedvéért kitalált
American Century Records lemezkiadóhoz.
Azonban hogyan jutunk el a 20%-hoz, és ez mennyiben reális összeg? Mi
mindenből tevődött össze annak idején az a befektetés, amit egy lemezcég
áldozott egy általa favorizált zenekar albumának polcra pakolásához? Súlyos és
akkoriban igen releváns kérdések voltak ezek, jóformán ölre mentek a jogászok a
tengerentúl szerzői jogi küzdelmeiben, de az átfogó (és egyben leegyszerűsített
képhez) meg kell értenünk, hogy hogyan zajlott ez – és valamilyen formában zajlik
még a mai napig – az Egyesült Államokban.
A nagy kiadók annak idején úgy kötötték meg a zenészek által hőn
áhított lemezszerződéseket, hogy a szerzőknek/előadóknak a boltok polcaira
kerülő műveik tekintetében csak bizonyos személyhez fűződő jogokat hagytak meg,
és mindazok a jogosultságok, amit mi (kontinentális jogi szemléletünkben)
felhasználási jogoknak nevezünk (pl. többszörözés, terjesztés, nyilvánossághoz közvetítés)
egy az egyben a kiadókra kerültek „átruházásra”. Ezért a felhasználásért
természetesen „jogdíj” járt (USA-beli terminussal élve: royalty – ami idehaza inkább felhasználási díjat jelent), és ennek
a mértékét próbálták (illetve próbálják a mai napig) valamilyen szinten
százalékos arányban belőni a kontraktusokban.
A fizikai hordozók aranykorában (amelybe még jócskán beletartozott a
CD-éra is) a lemezkiadó kétféle összeget vehetett alapul a royalty mértékének meghatározásakor: az eladásra kerülő lemezek
kis-, illetve nagykereskedelmi árát.
Előbbi eset a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a kiadók először
meghatároztak a piacra dobott hanganyagoknak egy ún. „ajánlott fogyasztói árat”
(ami végső soron a kiskereskedelmi ár lehetett, de ez magukat a kiskereskedőket
nem kötötte). Ezek után szerepeltettek a lemezszerződések elején egy ún.
„ajánlott felhasználási díj” kikötést, ami alapján az egyszeri muzsikus
hirtelen felindulásában joggal hihette, hogy majd az őt megillető felhasználási
díj is az eladott lemez ajánlott fogyasztói árához fog igazodni. De ez nem egészen
így történt. A lemezkiadók ugyanis nem teljesen érezték arányosnak azt, hogy a
színes-szagos album (amelynek borítóján, bookletjén több más művész szellemi
alkotása is szerepelt) mint egész után kapja az illető zenész a hányadát, ezért
bizonyos „levonandó” összegekkel terhelték a royalty alapját (pl. az album csomagolásáért). Ez számos esetben
bizonytalan tényezővé vált, így joggal váltotta ki az érintett szerzők/előadók
tiltakozását, amely vitákhoz vezetett.
A későbbiekben viszont egy huszárvágással áttértek a nagykereskedelmi
árhoz viszonyított felhasználási díj-százalékra (ami a szaknyelvben az ún. Published
Price Per Dealer – PPD, vagyis azon értéket veszik a felhasználási díj
alapjául, amelyen a kiskereskedők részére értékesítik a lemezt). Ez már egy
jóval átláthatóbb konstrukció, a jogosultak is felszabadultabban matekozhatnak.
Ugyan a sorozat pilotjából
nem derül ki, hogy pontosan melyik konstrukcióban gondolkodtak a felek, de
Richie bennfentes narrációja során nagyban emlegeti azokat a bizonyos
levonásokat, így feltételezhető, hogy a Zep frontembere nem a PPD-ből követeli
a 20%-át, legalábbis az eléjük tárt szerződéses konstrukció nem ezt rögzíti
egyértelműen, hanem az előbbi, kicsit nyakatekertebb (és a profitmaximalizálás szempontjából
jóval kedvezőbb) konstrukcióval kell szembesülniük.
Hogy a vita tárgyát képező húsz százalék egyébként mennyiben reális, az
csak annak tükrében vizsgálható, hogy a források szerint átlagosan 14-16% jár
egy kezdő zenekarnak. Ilyen formán Plant követelése nem tűnik túlzónak, sőt,
befutott világsztárként a kiskereskedelmi áras díjkonstrukció mellett a
lemezkiadó ajánlatának még picit lehúzás-szaga is lehet. A történésekből
azonban arra lehet következtetni, hogy a ’70-es évek zeneiparában (szintúgy) a
kőkemény farkastörvények uralkodtak, így az életben maradáshoz szükség volt
némi gátlástalanságra is.
Kíváncsian várom hát a következő epizódokat, és reményeim szerint
lesznek még elemzésre szoruló részletek, hogy a rádiósok és a lemezkiadók
gigászi küzdelmét szimbolizáló, balul elsült bunyós jelenetet ne is említsem!
Bőven van még miről mesélni és cseppet sem bánom, hogy mindehhez egy öreg rock sztár
mint zeneipari veterán asszisztál első kézből.
by Gyémánt András
Címkék: Bakelit, film, jogdíjak, Led Zeppelin, royalty
