A követő jog az Egyesült Államokban - 1. rész

Bár a követő jog bevezetése iránti igény egészen 1948-ig visszavezethető, a szerződéses gyakorlat sokáig okafogyottá tette a jogszabályi védelmet az Egyesült Államokban.[2] A kérdés az 1970-es években kapott ismét kiemelt figyelmet. Robert Rauschenberg műalkotásait Robert Scull a Sotheby’s aukciós házon keresztül busás haszonnal adta tovább 1973-ban. Rauschenberg dühös kirohanásában hangsúlyozta, hogy rendkívül sokat dolgozott a művein, ezért Scull profitjából részesedni szeretne.[3] Scull higgadt válaszában jelezte: a magas viszonteladási ár az alkotónak is kedvez, hiszen így talán a jövőben az új műveiért is nagyobb árat kérhet.[4] Akár Rauschenberg, akár Scull érve tette is, ám az affér nyomán a Kongresszusban,[5] valamint Kalifornia és Ohio államok jogalkotói is törvényjavaslatot terjesztettek elő a kérdéskör rendezése érdekében. Ezek közül azonban csak a kaliforniai jogszabály került elfogadásra.[6]

Az 1976-os CRRA 1977. január 1-én lépett hatályba. A törvény valamennyi eredeti festmény, szobor, rajz és üvegből készült alkotás[7] viszonteladása esetére a viszonteladási ár 5 százalékát kitevő díj megfizetését írta elő, feltéve, hogy a viszonteladási ár elérte legalább az 1000 dollárt és meghaladta az eredeti vételárat.[8] A követő jogi díj kaliforniai viszonteladó által vagy Kalifornia állam területén véghezvitt viszonteladás esetén[9] illeti meg az amerikai vagy legalább két éve kaliforniai polgár alkotókat.[10] A szerzők a díjról nem mondhatnak le, ugyanakkor annak érvényesítését másnak átengedhetik.[11] Abban az esetben, ha az alkotó személye az eladást követő kilencven napon belül nem állapítható meg, illetve a személy nem lelhető fel, a díjat a Kaliforniai Művészeti Tanács („California Arts Council”) részére kell átutalni, amely további hét év elteltével a befolyt összeget művészeti alkotások közcélú vásárlására fordíthatja.[12] A követő jogi díj iránti igény a szerzőt életében és örököseit a halálát követő húsz éves időtartamig illeti meg.[13] Arra az esetre, ha a kereskedő a követő jogi díjat nem fizeti meg a szerző (vagy a Kaliforniai Művészeti Tanács) részére, a szerző az eladástól számított három, vagy az eladásról való tudomásszerzést követő egy év elteltéig keresetindítási jogot kapott a díj megfizetése, valamint ügyvédi munkadíj megtérítése iránt.[14]

Röviddel a CRRA elfogadását követően Howard Morseburg műkereskedő pert indított a jogszabály alkotmányellenessé nyilvánítása iránt. A jogerős ítéletben a Ninth Circuit – a CRRA elfogadásának időpontjára is tekintettel – az 1909-es szerzői jogi törvénnyel vetette össze a kaliforniai törvény tartalmát, és úgy találta, hogy előbbi nem zárta ki a tagállami jogalkotást, vagyis a szövetségi Alkotmány nem „előzte meg” („preemption”) a kaliforniai törvényt.[15]

A CRRA elfogadását követően a szövetségi szintű szabályozás iránti igény sem szűnt meg. A 99. és a 100. Kongresszusban (1986-1987 során) születtek olyan tervek – mind a Szenátus, mind a Képviselőház előtt –, amelyek a követő jognak a USCA keretei közé történő illesztését javasolták. E törekvések azonban nem jártak sikerrel.[16] Röviddel ez után – a BUE-hoz történő csatlakozás alkalmával elfogadott, a képzőművészek részére személyhez fűződő jogot bevezető Visual Artists Rights Act of 1990 (VARA) felhatalmazása nyomán[17] – a USCO is készített egy terjedelmes jelentést a követő jogról, amely ugyanakkor a műkereskedelem piacára gyakorolt potenciális hatásokkal kapcsolatban rendelkezésre álló adatok hiányosságaira tekintettel ellenezte a jogalkotást. Igaz, a kérdést nyitva hagyta arra az eshetőségre, ha az EU harmonizálná a követő jogot.[18]

A jogirodalom mindmáig megosztott a tekintetben, hogy szükséges-e szövetségi szinten rendezni a követő jogot. A jogalkotás szükségessége mellett foglalt állást Reddy, aki szerint a képzőművészek magas szintű védelme, az IP-Clause eredeti céljainak megvalósítása, az amerikai szerzői jog gyökerét adó természetjogi elvekhez való visszatérés, valamint a BUE-hoz való csatlakozás ténye egyaránt szükségessé tenné a droit de suite beiktatását a USCA-be.[19] Ezzel – részben homlokegyenest – ellentétben Petty úgy vélte, hogy a hagyományosan vagyoni jogokra épülő copyright rendszerektől (az Egyesült Államokén túl például az Egyesült Királyságban vagy Ausztráliában is) idegen az eredendően személyhez fűződő jogokból gyökerező követő jog.[20] Ezen felül, érvelt Petty, bár a Követő jogi irányelv elfogadása, és annak az EU tagállamaiban történő implementálása végülis nem igazolta a vele kapcsolatos félelmeket, az Egyesült Államoknak körültekintően kell saját gazdasági érdekeit felmérni, és a potenciális hatásokat végig gondolni.[21] Petty ugyancsak visszatért a Rauschenberg afférhoz, hogy Scull érvét újragondolja. Szerinte ugyanis az aukciós házak és egyéb viszonteladók végső soron verejtékes munkával az alkotók reputációjának növelésén dolgoznak.[22]