Rekonstruált műemlékek szerzői jogi aspektusból #2

Murátorok, szobrászok és festőművészek a középkori Magyarországon

Előző bejegyzésben számos kérdést tettünk fel, amely az épített örökség védelmének, rekonstrukciójának szerzői jogi aspektusait érinti. E poszt röviden bemutatja, hogy kik voltak a ma készülő rekonstrukciók eredeti „műpéldányainak” alkotói, és miként igyekeztek az utókor számára is nyilvánvalóvá tenni, hogy az adott művet ők alkották.

A középkorban a katedrálisok, paloták, várak, kertek és képzőművészeti alkotások terveinek készítőit és az építkezéseken dolgozó mesterembereket a mai értelemben véve nem illette meg szerzői jogi védelem. Munkájuk mégis többé-kevésbé nyomon követhető, sőt, azok minden esetben egyéni eredeti jelleget hordoznak.

A visegrádi Herkules-kút.

Magyarország egyik legfestőibb környezetében áll a kiemelkedő történeti fontosságú visegrádi palota, illetve ami maradt belőle. A jórészt feltárt és dokumentált épületegyüttes 14-15. századi építkezésein egyszerre dolgoztak külhoni és honi mesterek. Olasz alkotók készítették a kőfaragványokat, kutakat, ablak és ajtókereteket, loggiákat, erkélyeket, kályhákat, padlózatot és tetőfedést. Ezek közül a leghíresebb a ma eredeti helyén, de rekonstrukcióként létező Herkules-kút, a Múzsák kútja, illetve a kápolna szentségházának vörös márvány, Madonnát ábrázoló lunettája, amelyet a dalmát származású szobrász, Giovanni dalmata és az irányítása alatt dolgozó talján és dalmát kőfaragók készítettek. A tetőfedés művészi munkáját Chimenti Camicia készítette. A reprezentatív képző- és iparművészeti alkotásokon kívül a munka javát magyar mesterek végezték el. Többségük annak a ferences kolostornak volt a lakója, amely a palota tőszomszédságában állott. A régészek itt tárták fel az egykori gazdasági udvaron működő kovácsműhelyt és kófaragószínt, ahol a János testvér irányítása alatt dolgozó kőfaragók a későgótikus faragványokat készítették. A munka színvonalával a megrendelő elégedett lehetett, ugyanis Mátyás király a visegrádi feladat elvégeztével Kolozsvárra küldte a páholyt, hogy ott az obszerváns ferences kolostor kivitelezésén dolgozzon. A ferences atyákon kívül a visegrádi palota késő középkori munkálatain olyan budai kőfaragók is dolgoztak, akik szaktudásukat sírkövek készítésén szerezték. Ők alkották az Oroszlános udvar falikútját, amely ma rekonstrukcióként eredeti helyén áll. A palota ablaknyílásaiba az üvegszemeket egy János nevű iparos készítette, akinek az üveghutáját szintén feltárták Visegrádon. Az üveges mester a munka végeztével elszegődött Estei Hippolit esztergomi érsek szolgálatába, így üvegszemei Esztergomba is eljutottak.

Esztergomban az egykori Fehér-torony első emeletén található studiolo azért izgalmas, mert fennmaradt ott egy négy nőalakos alkotás, amely a quattrocento egy igen neves alakját, Sandro Botticellit dicséri. Legalábbis ezt vélik a Négy erény freskón dolgozó régészek. A munkát Vitéz János (vagy Aragóniai János, esetleg Estei Hippolit?) esztergomi érsek megrendelésére készítette egy olyan alkotó, aki minden bizonnyal Firenzéből érkezett és Filippo Lippi festőiskolájában (bottega) tevékenykedett.  Ugyan a műkincsen dolgozó restaurátor meggyőző bizonyítékokkal állt elő a festő kilétéről illetően, sokan vitatják ezt a tézist. A döntést megnehezíti, hogy nincs egy konkrét dátum, név, ami a vitát eldönthetné, egyedül az ecsetvonások sajátosságaiban lehet bízni. De hogyan is lehetne egyértelműen megállapítani egy-egy középkori festészeti alkotás készítőjét, amikor M.S. mester kilétét sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.

Könnyebb a helyzetünk a szobrászokkal, akiket név szerint is ismerünk. A visegrádi munkákon dolgozó itáliai szobrászokat már említettük. A 14. században éltek és alkottak a Kolozsvári testvérek, Márton és György, akik Prága egyik híres köztéri szobrát, a Sárkányölő Szent Györgyöt alkották. A fivérek egy kolozsvári festő, Miklós fiai voltak és a váradi püspök megrendelésére készítették a Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót ábrázoló szoborcsoportot, amely sorsát a török háborúk pecsételték meg.

A Szent János székesegyház a 16. század elején.

Egerben Szent János román kori bazilikáját a tatárjárás után építették át első ízben, szinte teljes mértékben. A háromhajós hosszház a 14. század első évtizedeiben készült el.  Elé egy toronypárral tagolt, bélletes kapuzattal ellátott előcsarnokot építettek.  Bővítések nem csak nyugat felé, hanem a román kori apszis felé is megtoldották a templomot egy páratlan szentélykörüljárós, kápolnakoszorús szentéllyel.  A pazar templom újabb átépítését az a Nagylucsei Dóczi Orbán kincstartó határozta el, aki a székesfehérvári bazilika újjáépítésének munkálatait irányította. Az új építmény terveit egy Demeter nevű kőfaragó mester készítette, akit az Egerben főpapi stallumot nyerő Nagylucsei a fehérvári építkezések mellől hívhatott Egerbe. Demeter mester mecénása halála után is Egerben maradt, mert a székesegyházon végzett állandó jellegű tevékenysége kimutatható azokból a számadáskönyvekből, amelyek már Bakócz Tamás püspöksége idején készültek. A székesegyház a 16. század első évtizedeiben már nem épült tovább, pedig tervek minden bizonnyal voltak. Az új hosszház déli alapozását is megkezdték. 

A szerzői jog szempontjából is releváns munkásság Eger után Pécsen folytatódott tovább, ahová Ernuszt Zsigmond püspök hívta. Itt bizonyosan nevéhez fűzhető a székesegyház későgótikus beboltozása, amelyet alátámaszt, hogy Demetrius lapicida 1505-ben felvésette nevét a templom főapszisában a főoltár fölé.

„A következő rész tartalmából”: a harmadik részben szeretném röviden összefoglalni, hogy az építészeti alkotások szerzői jogi védelme miként alakult és nyert szabályozást a 19. és 20. században?