Szerzői jog a XXI. században: A magáncélú fájlmegosztás dekriminalizálásának margójára

Kedves Olvasók! Engedjék meg, hogy Önök elé tárjam bemutatkozó írásomat, amelyben egy érdekes, a szerzői jog és büntetőjog metszetén elhelyezkedő, a jelenleg is folyamatban lévő eljárásokban felvetülő gyakorlati, ám – ahogy az az alább kifejtettekből ki fog derülni – mégis elméleti, dogmatikai problémával foglalkozom.

Az új Büntető Törvénykönyv[1] végleges szövegének elfogadásakor a kódex egyik fontos, a társadalmi berendezkedéshez igazodó, a jelen kor kihívásaira reagáló módosításként mutatták be a „Szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértése tényállás”[2] (5) bekezdését. Bár ezen szakasz már a törvény elfogadása előtt is kétségeket ébresztett, a folyó év júliusa óta hatályban lévő törvénykönyv – alig másfél hónapos! – gyakorlati alkalmazása igen érdekesen alakult.

Maga a vizsgálat tárgyává tett rendelkezés a következőképpen szól.

Anélkül, hogy a büntetőjogi kérdésekbe túlzottal elmélyednénk, fontosnak mutatkozik néhány következtetés levonni a törvényhelyből. Alapvetés, hogy az (5) bekezdés – amely dogmatikai megközelítésben egy büntethetőséget kizáró ok – kizárólag az (1) bekezdésben foglalt alapesetre vonatkozik, így a 100.000 és 500.000,- Ft összeg közötti vagyoni hátrányt meg nem haladó bűncselekmények esetében alkalmazandó. E mellett az (5) bekezdés csak két felhasználási módot nevesít, a többszörözést és a lehívásra történő hozzáférhetővé tételt.[3]

A gyakorlatban számos per volt és van jelenleg is folyamatban szerzői jogok megsértése miatt. A büntetőjog egyik alapelve szerint a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni, kivéve, ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el.[4] Kézenfekvő, sőt, nyilvánvaló az (5) bekezdés alkalmazása ezekben az esetekben, így az ilyen bűncselekmények esetén nyomozó hatóságként eljáró Nemzeti Adó- és Vámhivatal (illetve egyes korábbi ügyekben az illetékes ügyészségek) munkatársai – helyesen – tömegével kezdték el megszüntetni az eljárásokat, mivel a cselekmény a továbbiakban nem bűncselekmény. Ám ezen a ponton válik igazán érdekessé a kérdés, ugyanis a két oldal (a terhelt és a jogosultak) érdekeinek kollíziója egy, a korábbiakban át nem gondolt dogmatikai problémára világított rá.

A jogosultaknak ugyanis nem kedvező, ha ezek az eljárások megszűnnek, illetve a jövőben csak korlátozott számban indulnak, mivel szerzői jogaik megsértésével kapcsolatos reparációtól esnek el, illetve így korlátozottabban érvényesül a büntetőjog visszatartó ereje az ilyen bűncselekmények kapcsán. E mellett a terheltek érdekei nyilván az eljárások megszüntetésére irányulnak, mentesítve őket a büntetőjogi felelősség, és az esetleges kártérítési kötelezettség alól.

A két oldal érvei a következők. A jogosultak álláspontja szerint a jogalkotó a felhasználási cselekmények – és így az elkövetési magatartások – közül szándékosan kizárólag a többszörözést és az egyedi lehívásra történő hozzáférhetővé tételt emelte ki (hiszen a az adott bekezdést az alaptényálláshoz hasonlóan is megfogalmazhatta volna), míg az összes többi felhasználási módot meghagyta a büntethetőség keretei között. Ezen érv alátámasztásául hozza a jogosulti oldal a Szerzői Jogi Törvény Magyarázatát, amely szerint „az (Szjt.) 59. § (3) bekezdése értelmében […] nem jogsértő a szoftver kipróbálása a szoftver valamely elemének alapjául szolgáló elgondolás vagy elv megismerése céljából végzett betöltés, képernyőn való megjelenítés, futtatás, továbbítás vagy tárolás, ha e cselekményeket a szoftver felhasználására jogosult személy végzi.” vagyis – a contrario – pl. szoftverek esetében a tárolás és futtatás is felhasználási cselekménynek minősül. Így tehát egy operációs rendszer futtatása, vagy egy filmalkotás puszta tárolása – bármilyen viszonyban legyen is ez a többszörözéssel – már kívül helyezi a terhelt cselekményét az (5) bekezdésen.[5]

Ezzel szemben a terhelt védelmére legfeljebb a Büntető Törvénykönyv miniszteri indoklásának idevágó passzusát tudja citálni, miszerint „Ehhez kapcsolódóan nem indokolt valamennyi – akár a kisebb értéket el nem érő értékre elkövetett – jogsértő cselekmény esetén a büntetőjogi szankcióval való fenyegetés. Ez nem fér össze a büntetőjog ultima ratio jelegével sem, és a hatóságok számára is indokolatlan többlet terheket jelent. Emiatt a jövőben csak a százezer forintot meghaladó […] vagyoni hátrányt okozó szerzői vagy szerzői jogok megsértése számít bűncselekménynek.” Ennek megfelelően a jogalkotó szándéka egyértelműen a dekriminalizációra, és nem egy klaudikáló tényállás megalkotására irányult.

Fentiek alapján láthatjuk, hogy egy logikai értelmezés áll szemben egy autentikus jogértelmezéssel. Annak ellenére, hogy dicséretes a jogalkotó a digitális kor kihívásaira reagálni kívánó igyekezete, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy mindez abból a kellemetlen tényből fakad, hogy – nyilvánvaló szándékával ellentétben – túl szűken sikerült meghúznia a büntethetőséget kizáró ok határait, egy, a gyakorlatban kiüresedett jogintézményt hozva létre ezzel.

[1] 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.)

[2] Btk. 385. §.

[3] 1999. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) 18. § és 26. § (8) bek.

[4] Btk. 2. §.

[5] Csupán mellékesen szeretném megjegyezni, hogy ezen érvelés több napjainkban zajló eljárásban alkalmasnak bizonyult az eljárás fonalának újrafelvételére.