Az internet „olvasztótégely” szerepe a világháló több mint húsz
éves története során különösen éles vitákat generált egy speciális
jogterületen. A szélessávú internet és az adattömörítési technológiák
elterjedése ugyanis a szerzői jogi „ipar” valamennyi érintett
szereplőjét komoly kihívások elé állította.
Általánosságban elmondható, hogy az internet és a digitális
technológiák a szerzői jog által védett művek és egyéb teljesítmények
nyilvánossághoz közvetítése és egyéb módokon történő megosztása révén
valamennyi érdekoldal életét gyökeresen megváltoztatta: a jogosultak
joggyakorlását nehézzé tette, a végfelhasználók szerzői jogi
szabályozáshoz fűződő attitűdjeit nem épp a jó irányba terelte, végül a
jogalkotókat és a jogalkalmazókat is lépéskényszerbe hozta. Az első évek
(különösen az 1995-2001 közötti időszak) kilátástalannak tűnő
hadakozását az elmúlt egy évtizedben szerzői jogi szempontból is
prosperálóbb időszak váltotta fel. Mára már nem csupán a
fájlcsere-perekből van annyi, mint csillag az égen, de valamennyi, fent
említett szereplő lehetőségei is viszonylag világosan körülhatárolhatóvá
váltak.
A szerzői jogosultak – különösen a jóval fizetőképesebb, tőlünk
nyugati irányban található társadalmakban – a közép- és hosszú távú
megtérülés reményében nem ódzkodnak az alternatív üzleti modellek
kipróbálásától (engedélyezésétől). Mindezt kiválóan igazolják az olyan
sikerek, mint az iTunes (médiatartalmak letöltés alapú szolgáltatása), a
Spotify (hangfelvételek streamelése) vagy a Netflix (audiovizuális
művek streamelése). Valamennyi, utóbbiakhoz hasonló
weboldal/szolgáltatás/alkalmazás a jogosultak és a közvetítő
szolgáltatók (ide értve a tartalmak tényleges továbbítását végző
hozzáférés- és infrastruktúra-szolgáltatókat is) szoros együttműködésére
épül. Ebben a rendszerben a „sávszélességre” már nem a végfelhasználó
gyakran jogellenes magatartásainak terjedelmét meghatározó
kifejezésként, hanem a jogtiszta tartalmak hatékony és gyors
továbbítását lehetővé tevő eszközeként tekintünk. Minél nagyobb
sávszélesség, minél több hangfelvétel és filmalkotás, minél több
előfizetés, minél több üzleti modell – annál több bevétel és siker. Az
internet a szerzői jogosultak egyik legjobb barátja lett.
Az analóg világban megfigyelhető moderált technológiai fejlődés
korszakában, ahol például az 1964 óta terjesztett audio/kompakt zenei
kazettákat csupán két évtized alatt váltották fel az 1982-től piacra
dobott CD lemezek (a Betamax/VHS kazetták helyét is húsz év után vette
csak át a DVD lemez), viszonylag könnyedén igazodtak ki a
végfelhasználók a számukra lehetővé tett magatartások sűrűjében. Ez
messze nem azt jelenti, hogy ne léteztek volna olyan, szürke zónába
tartozó magatartások, mint a
hanglemezek, számítógépes programok vagy videokazetták kölcsönzése vagy
épp a sajátosan magyar jelenség, a gyenge minőségű szinkronnal ellátott
videofilmek „lengyelpiaci” értékesítése. A kiskapukra nyitott emberek
azonban teljesen új lehetőségként élték meg a digitális technológiák
rohamos elterjedését. A CD és az mp3 tömörítés megjelenése (1995) között
már csupán 13 év telt el. Az mp3 szabványosítását követően még 10 év
kellett a zenehallgatást forradalmasító YouTube beindításáig (2005). Ezt
követően azonban már csak egy évre volt szükség a fizetős zenei
szolgáltatást nyújtó Spotify, és három évre a kifejezetten nagyméretű
audiovizuális tartalmak streamelését végző Netflix piacra lépéséig. Az
internet a végfelhasználók egyik legjobb barátja lett. Sőt, napjainkban
egyenesen korlátozó tényezőként tekintenek minden olyan szabályozásra a
„netpolgárok”, amelyek az általuk egyre inkább emberi jogként
azonosított internetes adatforgalomhoz való hozzáférést korlátozzák,
illetve feltételekhez kötik.
Valamennyi fenti tendencia exponenciális ütemben állította kihívások
elé a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket mind nemzeti, mind nemzetközi
szinten. Egymás után születtek a különböző „internet-törvények”
(nemzetközi szinten a
WIPO Szerzői Jogi Egyezménye érdemel
különös figyelmet), amelyek rendre technológia-semleges módon – vagyis a
lehető legszélesebb rugalmasságot biztosítva a szerzői jogosultaknak
kedvező értelmezés számára – igyekeztek választ adni a technológiai
kihívásokra. A puding próbája azonban az evés, mondja az enyhén
szellemes mondás. A szerzői jogi törvényekben vagy más jogszabályokban
elhelyezett új normák híres perek garmadáján keresztül stabilizálódtak,
illetve – ahol az indokoltnak tűnt – módosultak. Hogy legitimitást is
nyertek-e, az már egy teljesen más kérdés. Ahogy a svéd jogszociológus,
Stefan Larsson is hangsúlyozta, a
jogi és a társadalmi normák nem szükségképpen esnek egybe, és minél
távolabb esik egymástól a kijelölt „helyes” út a végfelhasználók által
helyesnek ítélt úttól, annál diszfunkcionálisabban működik az egész
rendszer. A digitális technológiák és az internet nyújtotta lehetőségek
szinte végtelen tárháza ráadásul addig sosem látott mértékű kreativitást
eredményezett a felhasználók fejében. Újabb és újabb alternatív
(jobbára nem engedélyezett) üzleti modellek jelentek meg a piacon. Újabb
és újabb morális (az internetes kalózkodás a kapzsi zene-, film- és
szoftveripari óriásokkal szembeni hadjárat), jogi (az internethez való
hozzáférés emberi jog), vagy üzleti érvek (az internetes felhasználások
ellentételezéseként az internet-előfizetés árába kell beépíteni egy
meghatározott átalánydíjat) kerültek be a köztudatba. Valamennyi ilyen
kérdésre reagálni kellett. S mint majd a bejegyzés-sorozatból jól
látható lesz: a válaszok nem tekinthetők előre lefutottnak. A
jogalkotókra és a jogalkalmazókra háruló folyamatos ellenőrzési és
korrekciós kényszer tükrében bizton állíthatjuk, hogy az internet nem
lett a politikusok és a bírák egyik legjobb barátja.
A jelen, problémafelvetésnek szánt bejegyzést további négy anyag
fogja követni. A kiindulópontot, egyúttal a katalizátor szerepét akár a
néhány hónapja „felvetett” netadó ötlete is eljátszhatná. Szerephez is
fog jutni a diskurzusban, de ez a témakör messze túlmutat egy jogalkotói
ötleten. Az internet és a szerzői jog szimbiotikus együttélése egy
olyan összetett – társadalmi, gazdasági és jogi vonatkozásokat is ötvöző
– kérdéskör, amelyre nem lehet csak egy-egy lencsén keresztül
tekinteni. A felvillantott négy bejegyzés a most olvasotthoz hasonló
logika mentén követi majd egymást, egy-egy ilyen „lencsét” előtérbe
helyezve. A szerzői jogosultak, a végfelhasználók és a
jogalkotók/jogalkalmazók internethez és szerzői joghoz fűződő viszonya
mind külön posztot igényel.
A negyedik, záró írás pedig az elhangzó
érvek szintézisét adva száll síkra egy olyan nézőpontért, amely
egyszerre biztosítja a szerzői jogosultak érdekeit, inspirálja az üzleti
élet szereplőit a változatos, felhasználóbarát modellek indítására,
valamint teremt kiegyensúlyozott kapcsolatot a kínálat és a kereslet
között. Egy ilyen rendszerben az állam beavatkozási lehetősége
minimális, az általános köz- és magánjogi keretek megteremtésén és a
verseny lehetőségének biztosításán felül csak a jogérvényesítésben
segédkezik; nem dominál, csak támogat.
Összhangban azzal, amely mellett már néhány éve kardoskodok, s melyet még a
Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatal által elfogadott,
kormányhatározatba foglalt Jedlik-terv
is magáévá tett, a szerzői jogi ismeretek és – egy médiajogi kifejezés
parafrázisával élve – a szerzői jogi tudatosság („copyright literacy”)
terjesztése elsődleges feladat. Én erre teszek kísérletet a
mini-sorozatomban.