Jogszociológusok kiválóan rávilágítottak arra, hogy az internet
nyújtotta határtalan lehetőségek folytán a végfelhasználók attitűdjei és
az addigi szerzői jogi paradigma alkalmazása számottevően eltérő
irányba fejlődtek az online környezetben. A jogi és a társadalmi normák („legal and social norms”), valamint
a kereslet és a kínálat közötti elvi és gyakorlati eltérések addig nem
tapasztalt feszültséget indukáltak a szerzői jogosultak és az
internet-használók között.
Az előző bejegyzésben utaltunk
arra, hogy a szerzői jogi ipar megkésve bár, de jelentős (és egyébként
pozitív) változások mellett igyekezett a tartalomfogyasztással
kapcsolatos társadalmi igényekre reagálni. A korai sikertelen évek alatt
ugyanakkor a felhasználók sem tétlenkedtek, mondhatnánk úgy is, hogy
öntudatra ébredtek. Egy holland kutatócsoport megállapítása szerint
„az
információs és kommunikációs technológiákban jártas, képzett fogyasztók
a hálózati lehetőségek fejlődésével kombinálva egyre inkább falhoz
szorították a szórakoztató ipar hagyományos üzleti modelljeit. A
technológiai lehetőségeket és a digitális aréna új alkalmazásait jól
ismerő digitális fogyasztók termékekre és szolgáltatásokra vágynak.
Olyan igényeket támasztanak, melyeket a hagyományos modelljeinél
leragadó szórakoztató ipar nem tudott kielégíteni az elmúlt években”.
Ennél is látványosabb fejleményként tekinthetünk a szerzői jogi
túlszabályozás – hosszú védelmi idő, széles vagyoni jogok, szűk
korlátozások és kivételek, a közkincs („public domain”) figyelmen kívül
hagyása, hatásos műszaki intézkedések védelmének indokolatlansága –
vádjával kampányoló (nemzetközi) kalózmozgalomra. Az első kalózpárt 2006 januárjában alakult meg Svédországban, 2006 októberében pedig már a kalózpártok nemzetközi gyűjtőszervezetét is
életre hívták. Napjainkban hatvannál is több országban létezik ilyen
szervezet. A svéd Piratpartiet – az épp akkoriban zajló The Pirate Bay
per keltette „negatív hullámokat” meglovagolva – két képviselőt
juttatott be az Európai Parlamentbe a 2009-es választások alkalmával.
2014-ben a német Piratenpartei szerzett egy mandátumot az
európai parlamenti választásokon. A Piratenpartei berlini egysége
egyébként a 2011-es tartományi választások során 8,9%-os eredményt ért
el, s ezzel ötödik erőként került be a berlini parlamentbe. Közel hasonló sikert (7,4%-os eredményt) könyvelhetett el a 2012-es tartományi választások alkalmával a német kalózok Saar-vidéki csoportja.
A parlamenti mandátumok legnagyobb előnye az lehet a kalózpártok
számára, hogy a fennálló szerzői jogi paradigmától eltérő véleményüket
formális és hiteles keretek között osszák meg másokkal. 2012-ben úgy
fogalmaztam:
„a törvényhozásba való bekerülés ugyanakkor önmagában nem
lehet elég a kalózmozgalom sikeréhez. Ha a kalózpártok felszínen akarnak
maradni, akkor követeléseiknek szükségképpen a realitások talaján kell
maradniuk. Ha ugyanis a szerzői jog teljes felszámolása mellett
szállnának síkra, próbálkozásuk szükségképpen bukásra lenne ítélve.
Végső soron tehát céljuk nem a rombolás, a szerzői jog szétzúzása,
hanem a tartalmakhoz való hozzáférés hatékonyabbá tétele révén a
fogyasztás leegyszerűsítése kell, hogy legyen. A fogyasztóknak
ugyanis ez az igazi érdeke, s nem az alkotómunka ösztönzését biztosító
szerzői jogi szabályok megsemmisítése. Ehhez természetesen a szerzői jog
kereteinek pontos ismerete számukra is elengedhetetlen, illetve az,
hogy a forradalmi azonban nem kellőképp megalapozott érveket kiszűrjék
retorikai eszköztárukból”.
Úgy tűnik, hogy ennek az igénynek mintegy „megfelelve” épp a 2014-ben
EP mandátumot szerzett német Julia Reda kapta feladatul, hogy jelentést
készítsen az uniós szerzői jogi szabályozás állapotáról. A 2015. január
14-én nyilvánosságra hozott, sok esetben kellő megalapozottságot
nélkülöző anyag helyesen elhatárolódik a szerzői jog abolicionista gondolkodóitól, és a rendszer hatékonyságának növelése mellett szállt síkra a 21. századi követelményeknek megfelelő szerzői jogi reform érdekében.
A nemzetközi kalózmozgalom azonban nem az egyedüli formája a
rendszerrel szembeni kritika kifejtésének. Ahogy arra Peter K. Yu utalt:
„régebben a nyilvánosság általában nem érdeklődött a kereskedelmi vagy
szellemi tulajdonvédelmi szerződések tárgyalásai iránt, amelyek
unalmasak, jogiasak, komplexek és túlzottan technikai jellegűek. Amint
ugyanakkor a tárgyalások mindinkább beavatkoztak az emberek
magánéletébe, és amint a megállapodások elkezdtek rendelkezéseket
tartalmazni az internet és a digitális környezet vonatkozásában, a civil
szervezetek és általánosságban a nyilvánosság elkezdtek nagyobb
figyelmet szentelni a megállapodásokban foglalt elemeknek”.
E figyelem skálája a tudományos igényességű elemzésektől a szervezett
tömegtüntetésekig gyakorlatilag mindent tartalmaz. Ez utóbbi vonulat
érdemel e helyütt ugyanakkor külön figyelmet. A multilaterális Hamisítás
Elleni Kereskedelmi Megállapodás (Anti Counterfeiting Trade Agreement, ACTA),
vagy az Egyesült Államokból ismert PIPA és SOPA törvénytervezetek mind
tartalmaztak (volna) több-kevesebb olyan rendelkezést, amely a
korábbiaknak jelentősebb mértékben avatkozott volna bele a
végfelhasználók magánéletébe a szerzői jogok érvényesítése céljából.
Annak ellenére, hogy a kritika sok esetben légből kapottnak bizonyult, a
társadalom ezekre a tervekre minden korábbinál hevesebben reagált. A
2006-ban bemutatott „V, mint Vérbosszú” című film központi figurájának
arcát eltakaró, a négyszáz évvel korábban élt anarchista Guy Fawkes-ról
elnevezett maszk is ekkortól kapott új jelentést, és vált az internetes
szabadságjogokért küzdő – ugyancsak anarchista felhanggal működő –
Anonymus csoport és minden aktivista közös ismertetőjelévé.
Mindezeken felül – jóval békésebb körülmények között – a szerzői jogi
szabályokat a digitális korszakra hangolni kívánó tervezetekkel szemben
érvelő aktivisták retorikai fegyvertára is jelentős változásokon ment
keresztül. Bombaként robbant a hír 2009 nyarán, hogy a francia
Alkotmánytanács a HADOPI I. törvénnyel kapcsolatos határozatában a
véleménynyilvánítás szabadságát kiterjesztette az internet-hozzáférés
jogára, alapjogi védelmet biztosítva az utóbbinak. Sokan ebből a
határozatból eredeztetik annak az érvnek a megszületését, amely az
internet-hozzáférést alapjogként jelöli meg. Irányadó hazai kommentár
szerint „az egyes államok alkotmányaiban és a különböző nemzetközi
emberi jogi egyezményekben felsorolt és ezáltal a tételes jog részévé
tett emberi jogokat hívjuk alapvető jogoknak (fundamental rights) vagy
más néven alapjogoknak (Grundrechte)”.
Amennyiben elfogadjuk a fenti meghatározásokat, akkor viszonylagos
biztonsággal kijelenthető, hogy az internethez való hozzáférés önmagában
nem tekinthető emberi jognak, vagyis egy olyan jogosultságnak, amely az
embereket emberi mivoltuknál fogva illetné meg. Mindez mégsem jelenti
azt, hogy teljességgel ki volna zárva, hogy az internet-hozzáférést
alapvető jogként kezeljük. Ha ugyanis a kérdést az internet szerepe és
célkitűzései irányából vizsgáljuk, más eredményre juthatunk. Az internet
megjelenése domináns változást hozott az információkhoz való hozzáférés
terén. Az internet „információs szupersztráda” helyett napjainkban már
„kommunikációs szupersztrádaként” funkcionál. Következésképp e szupersztráda a véleménynyilvánítás, az információhoz jutás és a szólásszabadság eszköze.
Ezek az alapjogok pedig kivétel nélkül megjelennek a legfontosabb
nemzetközi emberi jogi dokumentumokban, illetve a nemzeti
alkotmányokban. Sőt, ahogy azt az ENSZ véleménynyilvánítás és
szólásszabadság védelméért felelős különleges jelentéstevője, Frank La Rue egy 2011-es jelentésében rögzítette:
„a
magánszemélyek véleménynyilvánítási és szólásszabadságának
gyakorlásában játszott katalizátor szerepe révén az internet más emberi
jogok megvalósítását ugyancsak előmozdítja”.
Arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága sem tekinthető határtalannak,
s e jog gyakorlása elé is akadályt gördíthet a többi emberi vagy
alapvető jog gyakorlása, még szólunk a következő bejegyzésben.
Mindent egybevetve, a társadalmi gondolkodás és a jogszabályi
előírások vészes eltávolodásának talán legfontosabb oka, hogy hiányzik a
megfelelő tájékoztatás, a különböző érdekek közötti egyensúlyi rendszer
iránti érzékenyítés. A konfliktus feloldásának az első lépése épp ezért
– egy médiajogi kifejezés parafrázisával élve – a „szerzői jogi
tudatosság” („copyright literacy”) megteremtése kellene, hogy legyen. Ezért is tűnt örvendetesnek, mikor a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által kimunkált Jedlik-tervet a magyar Kormány határozati formában jogforrási szintre emelte. Ez
ugyanis számottevő teret szentelt a szerzői jogi tudatosság növelése
szükségességének. Mégis indokolt egy utolsó kritikával élni e téren: a
2013-2016 közötti időszak középtávú szellemi tulajdonvédelmi
stratégiájaként elfogadott Jedlik-terv érdemi megvalósítása azonban
napjainkig elmaradt. Előrelépés e téren nem tapasztalható. Mindezek
tükrében semmi meglepő nincs abban, hogy a 2014 őszi internetadó elleni
tüntetés-sorozat ötlete oly népszerűségre tett szert az egyre inkább
„digitálisan szenzitív” fiatalok körében.