A jogkimerüléssel kapcsolatos, készülő könyvem egyik részecskéjét osztom meg a mai napon. A téma a jogkimerülés fejlődésének menete Németországban. Az 1880-ig visszavezethető témakört bemutató rövid szöveget lábjegyzetek színesítenek alább, igaz, a pontos források megadása már a könyvben is az irodalomjegyzék segítségével történik majd. (Elkerülendő a túlzottan hosszú lábjegyzeteket.) Jó olvasást!
Egyik végletként a jogkimerülést
európai szinten elsőként elfogadó Németországot érdemes említeni. A
jogkimerülés megszületése itt Joseph Kohler 1880-as szerzői jogi könyvének
tulajdonítható, amelyben a professzor elsőként fogalmazta meg azt az igényt,
hogy a forgalomba hozott műpéldányokra nézve a jogosult (további) terjesztés
joga kimerüljön. Bár Kohler ekkor a jogelv
részleteit még nem dolgozta ki, ezt az elkövetkezendő két és fél évtizedben
megtette. Mind
a szabadalmi, mind a szerzői jog világában. A jogkimerülést végül a RG elsőként
egy 1902-es szabadalmi jogi ítéletében emelte a joggyakorlatba.
Bár az 1901-es LUG a terjesztés jogát – épp Kohler
dogmatikai munkássága nyomán – már
kodifikálta, a jogkimerülést még nem tartalmazta. A
tétel szerzői jog területére történő kiterjesztését a jogirodalom sürgetése
mellett az RG
végül 1906-ban fogadta el. A Köngis
Kursbuch ítélet tényállása szerint a jogeset nevét adó kötet kiadója
országosan kötött ár (50 Pf) mellett kívánta értékesíteni művét, amelynek
példányait a viszonteladók felé nagykereskedelmi áron (30 Pf) adta. A berlini
alperes annak ellenére a kiadó által megszabott árnál olcsóbban értékesítette a
nevezett könyvet, hogy valamennyi műpéldány kifejezett figyelmeztetést
tartalmazott az 50 Pf vételártól való eltérés tilalmára. A felperes megítélése
szerint az alperes magatartása sértette az ő terjesztéshez fűződő jogát, és a
további jogsértéstől való tartózkodás mellett a felmerült károk megtérítését is
kérte az eljáró bíróságtól. Nem
csupán az RG, de az alsóbb fokú bíróságok is elvetették a felperes logikáját.
Az RG szerint nem következik a LUG
11.§-ából, hogy a szerzői jogosultnak privilégiuma lenne arra, hogy a
műpéldányok bármely terjesztését ellenőrizze. Sőt, valamennyi általa jogszerűen
forgalomba hozott műpéldányra nézve a terjesztés joga kimerül.
Ugyanerre enged következtetni a BGB
is, amely nem teszi lehetővé, hogy a szerzői jogosult más személy tulajdona
felett rendelkezzen, még akkor sem, ha egy műpéldány továbbértékesítéséről van
szó.
Az ezt követő években a
jogelmélet és joggyakorlat egy ideig
karöltve fejlesztette tovább a jogelvet, amely azonban – követve Kohler eredeti
elképzeléseit – egyetértett abban, hogy
a jogkimerülés legkevesebb három irányban korlátozható: területi, időbeli és
tartalmi értelemben. Területi értelemben a jogkimerülés Németországban
hagyományosan nemzeti jelleget öltött, vagyis az kizárólag a Német Birodalom
(majd az NSZK) területén forgalomba hozott műpéldányokra nézve volt
alkalmazható. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy mű a szerzői jogosult
engedélyével történő külföldi forgalomba hozatala semmi esetre sem jelentette e
műpéldányok Németország területére történő importálását. Valamennyi olyan
példány behozatala, amely eredendően más piacokon került első ízben
értékesítésre, csak a jogosult engedélyével juthatott az ország területére.
Ehhez hasonló szerződéses
kikötések révén a jogkimerülés elé időbeli, tartalmi szempontból is korlátok
voltak állíthatók. Ezt a BGH gyakorlata is megerősítette. A Der Heiligenhof ügyben a felperes az
eredendően könyvklub keretében terjeszteni tervezett kiadvány nagyobb
nyilvánosság számára történő értékesítése miatt indított eljárást. Az RG
hangsúlyozta, hogy a LUG értelmében a
jogosult jogainak gyakorlását egészben vagy részben másnak engedélyezhette.
Német jogszabályok egyaránt említést tettek a térbeli, időbeli és tartalmi
feltételekről, utóbbi esetben nem csupán
a mennyiségi, de minőségi korlátokról egyaránt. Az
ítélet szerint a szerző által adott engedély kereteitől eltérően értékesített
műpéldányok viszonteladását végső soron a jogosult – akár harmadik személyekkel
szemben fellépve is – megtilthatja. A
BGH megítélése szerint a könyvklub keretében történő értékesítés olyan minőségi
kikötés, amely beilleszthető a jogszabály keretei közé.
A jogkimerülést utóbb az 1965-ben
elfogadott dUrhG kodifikálta. A
törvényben szigorúan területi, nemzeti jelleget öltött e jogtétel, kizárva
annak lehetőségét, hogy a nyugat-német piacon kívül (így akár az NDK-ban)
forgalomba hozott műpéldányok a szerzői jogosult engedélye nélkül viszonteladás
tárgyát képezzék az NSZK – értelemszerűen ide értve Nyugat-Berlint is –
területén.[17] A jogkimerülés szerződés
útján történő korlátozhatósága terén is tovább finomodott a közegyezség, amely mára
arra az álláspontra helyezkedett, hogy szerződések útján kizárólag a
műpéldányok első nyilvánosságra hozatalának a körülményei befolyásolhatók. A
jogszerűen értékesített példányok további sorsát azonban már nem
befolyásolhatja a jogosult.
A dUrhG kereteit az EUB 1971-től kifejlődő joggyakorlata lassan, de
biztosan módosította. Igaz, világosan megfigyelhető volt, hogy a német
bíróságok az EUB útmutatását az esetek többségében elfogadva a lehető legtöbbet
próbáltak „megmenteni” saját nemzeti tradícióikból. Így például a Membran ügyben meghozott végső döntésében,
mely eredendően a BGH-tól jutott az EUB-hoz, a legfelsőbb német fórum az alapul
fekvő tények alapján szembe helyezkedett a luxembourgi fórum ítéletével. A BGH
szerint ugyanis nem hívható segítségül a regionális jogkimerülés tétele az
olyan műpéldányok tekintetében, amelyeket ugyan az Egyesült Királyságban
állítottak elő, ám azokat az alperes angol cég a német leányvállalata részére
értékesítette első ízben. Más szóval az alperes nem az angol, hanem a német jog
alapján volt köteles a műpéldányok után járó jogdíjat megfizetni. A
Polydor ügyből ismert tényállással gyakorlatilag megegyező tartalmú ügyben
azonban a BGH az EUB-hoz hasonlóan engedélykötelesnek tekintette az akkor még
csak EFTA tagország Portugáliából az NSZK területére történő importálást.
A szolgáltatás típusú
felhasználások kategorizálása azonban – elsődlegesen nem az uniós joganyaggal
szembeni ellenállás, sokkal inkább a belső ellentmondásoktól feszített nemzeti
jog bizonytalanságainak köszönhetően – nehézkesen haladt. A nyilvános előadás
formájában megvalósuló felhasználás esetén a BGH kizárta a jogkimerülés
alkalmazhatóságát. A
kábeles továbbközvetítések esetén azonban annak ellenére elfogadhatónak találta
a jogelv alkalmazását a BGH, hogy
ítéletének megszületése előtt nem sokkal az EUB ellenkező előjelű iránymutatást
adott a német televíziós műsorok belgiumi kábeles továbbközvetítése tárgyában a
Coditel I. ügyben.
Hasonlóan kiforratlan, jogirodalmi és gyakorlati vita tárgya volt a nyolcvanas
években a video kölcsönzés terjesztés joga alá történő illeszthetősége, illetve
a jogkimerülés tételének az alkalmazhatósága.
Végül a kezdődő vertikális
irányelvi jogalkotás nyomán az 1995-ös reform keretében dőlt le a jogkimerülés
korlátozhatóságának utolsó „bástyája”, vagyis a jogkimerülés nemzeti jellege. A
német jogalkotó ekkor a regionális jogkimerülés kizárólagosságának
elismerésével, egyúttal a szolgáltatás típusú felhasználásoknak a jogelv
hatóköréből történő kizárásával EU-konformmá tette a dUrhG-t.
„Denn was die persönliche Souveränität des Autors
über seine Publikationen betrifft, so ist sie in dem Momente erschöpft, wo
derselbe die Publikationsakte vollzogen hat, jedenfalls mit dem Momente, wo die
Publikation bewirkt ist. Ihm auch noch fernerhin die rechtliche Souveränität über
die Verbreitung zugestehen, hieße ihm einen Eingriff in den menschlichen
Lebensverkehr gestatten, welchen keine Rechtsordnung gewähren kann. Kein Gesetz
darf dem Autor die rechtliche Macht gewähren, die befugtermaßen verbreiteten
Exemplare zurückzuziehen”. Lásd: Kohler (1880) 139.
Címkék: jogkimerülés, Németország