Mint arra
decemberben utaltam: nekifogtam a jogkimerüléssel kapcsolatos könyvem
véglegesítésének. Ennek keretében ígértem alkalmanként egy-egy morzsát a
készülő kötetből. Ezúttal egy olyan jogesetet ismertetnék röviden, amelynek a
könyvben történő szerepeltetése a negatív „lehatárolás”, vagyis a
jogkimerülésnek más előírásoktól vagy jogintézményektől való elhatárolása miatt
fontos. Ugyanakkor a Butterfly jogeset az uniós esetjog egyik fontos eleme,
amely külön is figyelemre méltó volna. A hazai joggyakorlatról nem is beszélve.
A történet
ott kezdődik, hogy az 1993-ban elfogadott Védelmi
idő irányelv (93/98/EK irányelv) révén az uniós jogalkotó a szerző halálát
követő (pma) 50 éves védelmi időt oly
módon hosszabbította meg pma 70 évre,
hogy a már közkincsbe tartozó szerzői művek védelmét (visszaható hatállyal) valamennyi
tagállamban „újjáélesztette”, amennyiben a védelem legalább egy tagállamban
fennállt még az irányelv átültetésének 1995. július 1-ei határnapján [10. cikk
(2) bekezdés]. E rendelkezés folytán a gyakorlatban számos alkotás részesült
legfeljebb további 20 éves szerzői jogvédelemben, köszönhetően többek között annak,
hogy Németország már ekkor a pma 70
éves védelmi időt alkalmazta. Az irányelv ugyanakkor, a felhasználói érdekek
indokolatlan megsértését elkerülendő, azt is lehetővé tette, hogy a tagállamok 1995.
július 1-ét követően egy meghatározott időre biztosítsák a szerzett jogok
érvényesítését [10. cikk (3) bekezdés].
Más szóval
azok a felhasználók, akik az irányelv átültetésének határnapját megelőzően közkincsbe
került művek felhasználásába kezdtek, azok utóbb, 1995. július 1-ét követően,
korlátozott ideig, feltételek nélkül folytathatták magatartásukat (többszörözhették
és terjeszthették a műpéldányokat). Ez a rendelkezés a terjesztés jogát
illetően joghatását tekintve megegyezik a jogkimerülés nyújtotta előnyökkel, hiszen
kizárja a szerzői jogosult igényérvényesítését a másolatok vonatkozásában, azzal
azonban természetesen nem eredményez azonos jogintézményt.
A szerzői
jogok újjáéledése heves kritikát váltott ki Európa-szerte, amely végső soron
EUB esetjoggá fejlődött. A Butterfly
ügyben a fentiek szerint érintett olasz hanglemezkiadó vitatta, hogy a Védelmi idő irányelvet átültető olasz
nemzeti szabály, amely a „meghatározott” időtartamú további joggyakorlást három
hónapban maximalizálta (1-10. pontok).
Az EUB
azonban elvetette a felperes Butterfly érveit. Az irányelv (26)
preambulum-bekezdése ugyanis világosan szabad kezet adott a tagállamoknak a
részletszabályok megalkotására, vagyis Olaszország is teljes szabadságot
élvezett annak eldöntésekor, hogy milyen feltételekkel biztosítja egyrészt a
szerzői jogok újjáéledését, másrészt a szerzett jogok ideiglenes gyakorlását. Igaz
ez különösen annak fényében, hogy az olasz implementáció is számottevő késésben
volt. A releváns olasz nemzeti előírás ugyanis csupán 1996. február 6-án lépett
hatályba. Az innen számított három hónap pedig azt jelentette, hogy az olasz
hanglemezkiadók az irányelv által eredetileg célul meghatározott 1995. július
1-hez képest majdnem egy teljes „extra évük” volt a jogok gyakorlására (23.,
26-28. pontok).
Hasonló jogi
dilemma hozható az akkoriban a csatlakozás küszöbén álló Magyarországról is. Hazánk
az EU-s társulási szerződés 1994. február 1-ei aláírásával kötelezte magát
arra, hogy az uniós acquis communautaire-t
fokozatosan – még a csatlakozást megelőzően – a jogrendje részévé teszi. Ennek
keretében került elfogadásra az 1994. évi VII. törvény, amely a „szocialista
Szjt.” releváns passzusát felülírva bevezette a pma 70 éves védelmi időt hazánkban.
Az új
rendelkezés [1969. évi III. törvény, 15.§ (1) bekezdés] egészen pontosan a
következők szerint hangzott: „a vagyoni jogok a szerző életében és halálától
számított hatven éven át részesülnek védelemben. A törvény 29.§ (1) bekezdése
szerint, amely szerzői jogi átmeneti szabályokat tartalmaz, a 14.§
rendelkezéseit nem kell alkalmazni olyan művekre, amelyek védelmi ideje e
törvény hatályba lépésekor már eltelt”. Az utóbbi mondat tehát nem mutatott
teljes összhangot a Védelmi idő irányelvvel, ami ugyanakkor érthető is volt
annak tükrében, hogy Magyarország még nem volt tagja az EU-nak (így nem volt
mely másik országhoz viszonyítani az esetleges jogvédelem fennálltát).
Az Szjt. 1999-es hatályba lépésekor azonban
a jogalkotó már szinkronba hozta a szabályozást az uniós mintával. A 108.§ (1)
bekezdés szerint a 70 éves védelmi időt a szerző halálától kell számítani, és
azt az Szjt. hatályba lépését
követően olyan művekre is alkalmazni kell, amelyek védelmi ideje az 1994. évi
VII. törvény hatálybalépéséig már lejárt. Ez praktikusan azt jelentette, hogy bár
az 1994. évi VII. törvény meghosszabbította a védelmi időt húsz évvel, ám a
jogszabály 1994. július 1-ei hatályba lépésére is tekintettel az 1924. január
1. és 1943. december 31-e között elhunyt szerzők vonatkozásában – akik műveire nézve
az eredeti számítás szerinti védelmi idő legkésőbb 1993. december 31-én lejárt –
a védelmi idő újjáéledését az új 15.§ (1) bekezdés második mondata kizárta. Az Szjt. 1999. szeptember 1-én lépett
hatályba. Ennek tükrében praktikusan a törvény oltalma alá kerültek az
1929-1943 között elhunyt szerzők művei is.
A szerzői
jogok ilyetén történő újjáéledése révén a szerzett jogokat érintő változások
hatását a magyar jogalkotó két további passzussal igyekezett enyhíteni. Egyrészt
a 108.§ (3) bekezdés az 1994. július 1. és 1999. szeptember 1. között – a művek
közkincsbe kerülése miatt jogszerűen – végzett magatartásokat szabad
felhasználásnak nyilvánította. Másrészt a 108.§ (4) bekezdés az Szjt. hatályba lépését követően további
egy évre – vagyis az olasz példánál négyszer hosszabb időre – biztosította a
további joggyakorlást, azonban már komoly feltételek teljesítése esetén. Eszerint:
„[a] (…) felhasználás e törvény hatálybalépését követően – a hangfelvételek
esetében a hatálybalépésig már előállított műpéldányokra vonatkozóan – még
további egy évig folytatható, de csak a hatálybalépéskor meglévő mértékben. A
gazdasági tevékenység körében folytatott ilyen felhasználás jogát csak a
jogosult gazdálkodó szervezettel vagy annak – a felhasználást folytató –
szervezeti egységével együtt lehet átruházni. A törvény hatálybalépését követően
is folytatott felhasználás ellenében a jogosultnak méltányos díjazás jár”.
A joggyakorlat
megerősítette a fenti szabályozás helytállóságát. Egy precedens értékű, ám igen
hosszan elnyúló peres eljárás keretében annak vizsgálata képezte a vita tárgya,
hogy a II. rendű alperes által az Szjt.
hatályba lépését megelőzően többszörözött, és az I. rendű alperes részére
továbbértékesített CD lemezek 1999. szeptember 1-ét megelőző, illetve azt követő
árusítása milyen kötelezettségeket keletkeztet a felperesek irányába. A Legfelsőbb
Bíróságig jutó ügyben a végül megállapítást nyert, hogy az Szjt. hatályba lépését megelőzően értékesített műpéldányokra nézve
alpereseket semmilyen díjfizetési kötelezettség nem terheli. Az I. rendű alperes
azonban a 1999. szeptember 1. és 2000. december 31. között időben eladott
példányokra nézve méltányos díjazás fizetésére volt köteles.
A Legfelsőbb Bíróság (Pfv.IV.20.507/2008/6.
szám) a védelmi idő újjáéledésével, az erre az esetre szóló átmeneti
rendelkezésekkel és a jogkimerüléssel összefüggésben helyesen jelezte: „[a]z
elsőfokú bíróság az SZJSZT szakértői véleménye alapján is helytállóan jutott
arra a következtetésre, hogy az alpereseknek a jogkimerüléssel kapcsolatos
érdemi védekezése alaptalan. Nyilvánvaló, hogy a díjazás ellenében gyakorolható
szabad felhasználás [helyesen: díjigényre szorított jog] körében a jogkimerülés
intézményének alkalmazása kizárt. Arra tekintettel tehát, hogy a II. r. alperes
az Szjt. hatályba lépését megelőzően értékesítette az I. r. alperesnek a per
tárgyát képező hanghordozókat, nem lehet az I. r. alperes által 1999. szeptember
1-től kezdődően végzett forgalmazási tevékenység tekintetében a jogszabály
alapján fennálló díjkövetelés iránti jog megszűnését megállapítani”.
A hivatkozott 7/06 számú SzJSzT szakvélemény
szerint „[a] jelen esetben olyan hangfelvételekről van szó, amelyek 1994.
július 1. és 1999. szeptember 1. között nem álltak szomszédos jogi védelem
alatt. Az ezen időtartam alatt történt felhasználást az Szjt. 108. §-ának (3)
bekezdése szabad felhasználásnak minősíti. A szabad felhasználáshoz azonban nem
fűződik a jogkimerülés. Ezért a perbeli hangfelvételeket érintő, 1999.
szeptember 1-jét megelőző esetleges terjesztési cselekmények akkor sem esnének
a jogkimerülés hatály alá, ha a régi szerzői jogi törvény tartalmazott volna
rendelkezést a (szükségképpen nemzeti) jogkimerülésről. A szóban forgó
terjesztési cselekményeket megelőző többszörözések beleestek az Szjt. 108. §
(3) bekezdésével visszamenőleges hatállyal, a védelmi idő visszamenőleges
feléledését kiegyensúlyozó szabály hatálya alá, de az ezt követő terjesztésre
ez a szabadság már nem terjedhetett ki”.
Címkék: Európai Bíróság, jogkimerülés, joggyakorlat, Legfelsőbb Bíróság