Élet a UsedSoft után

A UsedSoft nem kizárólag az Oracle-lel kényszerült perre az elmúlt években. Egy másik, a joggyakorlatban UsedSoft III néven ismertté vált jogvita keretében az Adobe kötött licencia szerződést oktatási intézményekkel. A szoftvereket a cég központi honlapjáról lehetett letölteni. Az alapügyben érintett intézmény (a másodrendű alperes) 40 egyedi licenckulcsot vásárolt az Adobe Creative Suite 4 Web Premium programhoz, majd utóbb ezek közül kettőt továbbértékesített a UsedSoft felé. Az OLG Frankfurt am Main 2012-ben úgy találta, hogy a szoftverekre vonatkozó terjesztési jog kimerült. Ezen felül, mivel a forgalomban lévő licenckulcsok száma a továbbértékesítést követően sem változott, maga a továbbértékesítés sem tekinthető jogellenesnek.[2]

A fellebbviteli fórum ítéletét a BGH az EUB 2012-es előzetes döntését, illetve saját, 2014-es UsedSoft II ítéletét követve helyben hagyta. Hangsúlyozta, hogy amennyiben a szoftvert a szerzői jogosult vagy az ő engedélyével más személy/szervezet értékesítette, akkor az adott példányokra nézve a terjesztés joga kimerült, függetlenül attól, hogy a másolatokat anyagi hordozóról vagy online felületről installálta a végfelhasználó az egyedi számítógépekre. Ebből a szempontból kizárólag annak van jelentősége, hogy a jogosult engedélyével került-e sor a terjesztésre. Amennyiben igen, akkor a bíróság szerint az eredeti szerződésnek a továbbértékesítést érintő korlátozásai is értelmüket vesztik.[3] Ehhez hasonlóan a felperes sikertelenül hivatkozott arra, hogy az eredeti vételár meghatározásakor nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a szoftvert az eredeti vásárló utóbb továbbértékesítheti. A BGH szerint ez mindaddig irreleváns, amíg a jogosult az eredeti eladás pillanatában szabadon mérlegelhette, hogy mi a számára megfelelő vételár az adott értékesítésre tekintettel.[4] A BGH azt is megerősítette, hogy amennyiben a másodrendű alperes volumenlicenc formájában vásárolta volna meg a szoftvereket, akkor nem oszthatta volna meg az egész mennyiséget. Mivel azonban a jelen ügyben 40 egyedi szoftvert vásárolt az alperes, az EUB és a BGH volumenlicencekkel kapcsolatos gondolatai nem alkalmazhatóak.[5] Mindezek mellett a BGH úgy találta, hogy az eredeti vásárló jogán a UsedSoft is jogot szerzett arra, hogy a szoftvereket oly módon értékesítse tovább, hogy arról minden későbbi vásárló jogszerű másolatot készítsen a saját számítógépére.[6]

Nem sokkal ezt követően újabb BGH ítélet született e témakörben. A Green-IT jogeset tényállása szerint a viszonteladásokkal foglalkozó alperes a Symantec cég Norton 360 Version 3.0 vírusírtó programcsomagjait vásárolta meg a felperes hivatalos disztribútoraitól. A programcsomag részét képezte a szoftvert tartalmazó fizikai hordozó, az installáláshoz elengedhetetlen programkulcs, az EULA, további tartozékok és maga a csomagolás. A felperes a csomagoláson utalt arra, hogy amennyiben a vásárló nem tudja installálni a számítógépére a csatolt lemezről a programot, akkor a felperes honlapjáról is letöltheti azt. Az alperes erre hagyatkozva a megvásárolt programcsomagokból kizárólag a programkulcsokat értékesítette, az új vásárlók figyelmét pedig felhívta arra, hogy a szoftverhez a Symantec honlapjáról férjenek hozzá. A 3.0-s verziójú program telepítését követően a végfelhasználók ingyenesen frissíthettek a 4.0-s verzióra.[7]

A BGH úgy találta, hogy a jogkimerülés ilyen tényállás mellett is relevanciával bír. Annak előfeltétele, vagyis a jogszerű első forgalomba hozatal, ugyanis világosan bizonyítható,[8] továbbá a jogosultnak lehetősége nyílt az első értékesítéskor a jogvédett mű kereskedelmi értékének megfelelő díjazást kérni az eredeti vásárlótól.[9] Nem akadálya a jogkimerülés érvényesítésének, ha a viszonteladó nem a fizikai műpéldányt, hanem a hozzá csatolt programkulcsot értékesíti, és a szoftver ténylegesen egy online felületen keresztül kerül lehívásra.[10] Ugyancsak nem zárja ki a jogelv segítségül hívását, ha a programkulcs eredendően csak egy meghatározott időtartamra biztosít használati jogot (itt: egy évre nyújtott vírusvédelmet a szoftver). Erre az időtartamra ugyanis a jogosult korlátlanul és végérvényesen biztosította a vásárlónak a program használatát.[11] A BGH ugyancsak megállapította – követve a UsedSoft III ügyben elmondottakat –, hogy a jogosult semmilyen szerződéses eszközzel nem korlátozhatja a jogszerűen forgalomba hozott példányok további viszonteladását,[12] illetve a második és minden további, jogszerű megszerzőt megilletik a programfrissítések is.[13] Ugyanakkor, s ennyiben a felperes BGH-hoz benyújtott felülvizsgálati kérelme megalapozottnak bizonyult, az alperes mindaddig jogellenesen jár el, amíg a programkulcsok értékesítése esetén a fizikai műpéldányokat nem semmisíti meg vagy teszi használhatatlanná. A hordozók birtokban tartása ugyanis potenciálisan lehetővé teszi azok ismételt felhasználását.[14]

Jól látható, hogy a BGH mind a UsedSoft III, mind a Green-IT ügyekben követni igyekszik az EUB és a saját maga által korábban kitaposott ösvényt, valamint magáévá tette azt a jogirodalmi álláspontot, miszerint az eredeti szerződéseknek a továbbértékesítést korlátozó rendelkezései érvényüket vesztik jogkimerülés esetén. Ugyanakkor a belőlük kiolvasható tételek számos ponton túllépnek az EUB és a BGH eredeti ítéletein. Így világos tájékoztatást kapunk arra nézve, hogy a fizikai műpéldányok értékesítése ellenére is helye van a jogkimerülésnek az online felületről letöltött szoftverekre nézve, valamint hogy az időben korlátozott használati jog biztosítása (az említett Norton vírusirtónál) is eredményezheti a jogkimerülést, amennyiben ezen időtartamon belül a végfelhasználó jogai korlátlanok és végérvényesek. Ha el is fogadjuk ezeket a véleményeket helyesként, akkor is igazat kell adni azoknak, akik szerint a BGH gyakorlata továbbra is számos pontatlanságban szenved. Így különösen figyelmet – és kritikát érdemel –, hogy a BGH a UsedSoft III ítéletben egymás mellett három olyan kifejezést[15] is használt a szoftverek vonatkozásában, amelyek szerzői jogilag nem szükségképpen tekinthetők szinonímának.[16]