Szerzői jog a XXI. században: Az én véleményem az ACTÁ-ról

A minap útjára indítottam egy sorozatot, amely a Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodás (ACTA) legfontosabb rendelkezéseit veszi szemügyre - az én szubjektív szemüvegemen keresztül. A mai napon néhány száraz, de annál fontosabb rendelkezésre térek ki: a bevezető rendelkezésekre, a fogalommeghatározásokra, illetve az általános kötelezettségekre (1-6. cikk). Ezen túl kell esni...

Az ACTA egyrészt a már meglévő nemzetközi szerzői jogi keretekbe illeszkedik be azzal, hogy "nem érinti" a szerződő felek valamennyi korábbi megállapodását, persze nyilvánvalóan nem is tudná módosítani azokat (1. cikk). Másrészt ugyanígy fontos, hogy a nemzeti anyagi jogi előírásokat sem kívánja érinteni, különösen a szellemitulajdon-jogok hozzáférhetőségét, megszerzését, alkalmazási körét és fenntartását szabályozó rendelkezéseket (3. cikk 1. bekezdés). A bevezető rendelkezések közül számomra az tűnik kicsit furcsának, hogy miközben a megállapodásban a nemzeti jogalkotót kötő előírások kerülnek lefektetésre (vagyis hogy milyen minimum szabályokat vezessenek be), addig a 2. cikk 1. bekezdése a joggyakorlatba való átültetés megfelelő módszeréről is említést tesz. A jogérvényesítési eszközöknek a joggyakorlatba való átültetése a bíróságok feladata, s nem a jogalkotóé.

Az ACTA által rögzített fogalommeghatározások többsége a megállapodás értelmezéséhez elengedhetetlen, mégis hiányérzetem támad az 5. cikk átolvasása után. Gyakorlatilag alig van benne olyan fogalom, ami ténylegesen fontosnak volna tekinthető. Az egyetlen igazán jelentős definíció ráadásul komolyan böködi a szememet. A szerzői jogot sértő kalóztermékek fogalma [5. cikk k) pont] a következők szerint hangzik:

"olyan másolatok, amelyek az előállítás országában a jogosult vagy az általa feljogosított személy engedélye nélkül készültek, és amelyeket közvetlenül vagy közvetve olyan termékből állítottak elő, amelynek sokszorosítása a II. fejezetben (A szellemitulajdon-jogok érvényesítésének jogi kerete) előírt eljárásokat alkalmazó ország joga szerint szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértésének minősül;"

Számomra komoly retorikai és jogi hibának tűnik a kalózkodás kifejezés használata az egész megállapodásban. Már a preambulum említi e kifejezést („kalóz áruk”), a szándékos és kereskedelmi mértékű szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogokat érintő kalózkodást pedig bűncselekménynek nyilvánítja. (Erről egy másik alkalommal majd még beszélek.) A megállapodás azonban sehol sem definiálja, mit és kit kell kalózkodásnak és kalóznak tekinteni. Ez szükségképpen parttalanná teszi a megállapodás központi kulcsszavát.

Ennek feloldásában sajnos a megállapodás nyelvtani értelmezése sem nyújt segítséget. Így elképzelhető volna, hogy a kalózkodást csupán a 23. cikk szerinti bűncselekmények kategóriáira használjuk. Ez esetben azonban teljességgel indokolatlan a polgári eljárás keretében történő lefoglalás során kalózárukról beszélni. Másrészt a szerzői jogot sértő kalóztermék fogalmából következik, hogy csak az lehet ilyen termék, amely a kérdéses szerződő fél joga szerint szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését eredményező sokszorosítással került előállításra. Vagyis például a szabad felhasználás keretében létrehozott magáncélú használatra szolgáló példány nem tekinthető kalózterméknek. Ez a fajta megszövegezés viszont olyan logikai ellentmondáshoz vezet, hogy miközben a magáncélú többszörözés keretében létrehozott másodpéldány nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétele a nemzeti jogszabályoknak megfelelően szerzői jogsértést eredményez, addig a jogszerűen készített, ám engedély nélkül hozzáférhetővé tett műpéldány nem tekinthető kalózterméknek, hiszen létrehozása legális keretek között történt. (Így ennek lefoglalása sem tűnik lehetségesnek.)

A megállapodás kalózkodással kapcsolatos szóhasználata tehát nem ad fogódzót annak eldöntésében, hogy mindenki kalóz-e, aki a szerzői jogosultak engedélye és a részére történő díjfizetés nélkül végez felhasználási cselekményt, vagy csak az, aki jogellenesen előállított másodpéldányokat használ fel engedély nélkül. Valójában ez a pontatlanság azt is eredményezi, hogy az ACTA teljességgel figyelmen kívül hagyja a társadalmi realitásokat, különösen a fogyasztói tartalmak („user-generated content”) egyre kevésbé megkérdőjelezhető kulturális értékét és hasznosságát.

Az ACTA előírja, hogy a feleknek a jogsértések gyors és eredményes megelőzése és a jövőbeli jogsértésektől való elrettentés céljából kell a különféle jogérvényesítési eszközöket kidolgozniuk. Feltétel persze, hogy az ily módon kidolgozott eljárások ne akadályozzák a jogszerű kereskedelmet, és azt is biztosítani kell, hogy ezekkel az eljárásokkal ne lehessen visszaélni (6. cikk 1. bekezdés). (Ez utóbbi a későbbiekben, a polgári eljárásoknál külön rögzítésre kerül.) Valamennyi eljárás során biztosítani kell a tisztességes és méltányos eljárást, illetve az eljárásban részt vevő valamennyi személy jogainak megfelelő védelmét (6. cikk 1. bekezdés). A jogérvényesítési eszközök végrehajtásakor pedig figyelembe kell venni az elkövetett jogsértés súlyát, a harmadik felek érdekeit, és az arányosság elvét (6. cikk 3. bekezdés).

Ezek a követelmények szerintem korrektül kerültek meghatározásra. A korábbiakban már említett egyensúlyi helyzet ugyanis csak e garanciális elemek betartásával tartható fenn. Annak eldöntése azonban, hogy az egyes szerződő felek gyakorlatában a jogsértésért alkalmazható arányos szankció mit fog takarni, egyelőre nehéz lenne megmondani. Ez különösen az esetleg bevezethető fokozatos válasz rendszerek szankciói vonatkozásában lehet majd jelentős. (Például a francia HADOPI modell lehetővé teszi az internet-hozzáférés felfüggesztését, a brit vagy új-zélandi törvények alapján erre egyelőre nincs mód, de a potenciális lehetőség ott is adott.)

Az én véleményem az ACTÁ-ról - 2. rész