A jogkimerülés fejlődése Németországban

A jogkimerüléssel kapcsolatos, készülő könyvem egyik részecskéjét osztom meg a mai napon. A téma a jogkimerülés fejlődésének menete Németországban. Az 1880-ig visszavezethető témakört bemutató rövid szöveget lábjegyzetek színesítenek alább, igaz, a pontos források megadása már a könyvben is az irodalomjegyzék segítségével történik majd. (Elkerülendő a túlzottan hosszú lábjegyzeteket.) Jó olvasást!

Egyik végletként a jogkimerülést európai szinten elsőként elfogadó Németországot érdemes említeni. A jogkimerülés megszületése itt Joseph Kohler 1880-as szerzői jogi könyvének tulajdonítható, amelyben a professzor elsőként fogalmazta meg azt az igényt, hogy a forgalomba hozott műpéldányokra nézve a jogosult (további) terjesztés joga kimerüljön.[1] Bár Kohler ekkor a jogelv részleteit még nem dolgozta ki, ezt az elkövetkezendő két és fél évtizedben megtette.[2] Mind a szabadalmi, mind a szerzői jog világában. A jogkimerülést végül a RG elsőként egy 1902-es szabadalmi jogi ítéletében emelte a joggyakorlatba.[3]

Bár az 1901-es LUG a terjesztés jogát – épp Kohler dogmatikai munkássága nyomán[4] – már kodifikálta, a jogkimerülést még nem tartalmazta.[5] A tétel szerzői jog területére történő kiterjesztését a jogirodalom sürgetése mellett[6] az RG végül 1906-ban fogadta el. A Köngis Kursbuch ítélet tényállása szerint a jogeset nevét adó kötet kiadója országosan kötött ár (50 Pf) mellett kívánta értékesíteni művét, amelynek példányait a viszonteladók felé nagykereskedelmi áron (30 Pf) adta. A berlini alperes annak ellenére a kiadó által megszabott árnál olcsóbban értékesítette a nevezett könyvet, hogy valamennyi műpéldány kifejezett figyelmeztetést tartalmazott az 50 Pf vételártól való eltérés tilalmára. A felperes megítélése szerint az alperes magatartása sértette az ő terjesztéshez fűződő jogát, és a további jogsértéstől való tartózkodás mellett a felmerült károk megtérítését is kérte az eljáró bíróságtól.[7] Nem csupán az RG, de az alsóbb fokú bíróságok is elvetették a felperes logikáját. Az RG szerint nem következik a LUG 11.§-ából, hogy a szerzői jogosultnak privilégiuma lenne arra, hogy a műpéldányok bármely terjesztését ellenőrizze. Sőt, valamennyi általa jogszerűen forgalomba hozott műpéldányra nézve a terjesztés joga kimerül.[8] Ugyanerre enged következtetni a BGB is, amely nem teszi lehetővé, hogy a szerzői jogosult más személy tulajdona felett rendelkezzen, még akkor sem, ha egy műpéldány továbbértékesítéséről van szó.[9]

Az ezt követő években a jogelmélet[10] és joggyakorlat egy ideig karöltve fejlesztette tovább a jogelvet, amely azonban – követve Kohler eredeti elképzeléseit[11] – egyetértett abban, hogy a jogkimerülés legkevesebb három irányban korlátozható: területi, időbeli és tartalmi értelemben. Területi értelemben a jogkimerülés Németországban hagyományosan nemzeti jelleget öltött, vagyis az kizárólag a Német Birodalom (majd az NSZK) területén forgalomba hozott műpéldányokra nézve volt alkalmazható. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy mű a szerzői jogosult engedélyével történő külföldi forgalomba hozatala semmi esetre sem jelentette e műpéldányok Németország területére történő importálását. Valamennyi olyan példány behozatala, amely eredendően más piacokon került első ízben értékesítésre, csak a jogosult engedélyével juthatott az ország területére.

Ehhez hasonló szerződéses kikötések révén a jogkimerülés elé időbeli, tartalmi szempontból is korlátok voltak állíthatók. Ezt a BGH gyakorlata is megerősítette. A Der Heiligenhof ügyben a felperes az eredendően könyvklub keretében terjeszteni tervezett kiadvány nagyobb nyilvánosság számára történő értékesítése miatt indított eljárást. Az RG hangsúlyozta, hogy a LUG értelmében a jogosult jogainak gyakorlását egészben vagy részben másnak engedélyezhette.[12] Német jogszabályok egyaránt említést tettek a térbeli, időbeli és tartalmi feltételekről,[13] utóbbi esetben nem csupán a mennyiségi, de minőségi korlátokról egyaránt.[14] Az ítélet szerint a szerző által adott engedély kereteitől eltérően értékesített műpéldányok viszonteladását végső soron a jogosult – akár harmadik személyekkel szemben fellépve is – megtilthatja.[15] A BGH megítélése szerint a könyvklub keretében történő értékesítés olyan minőségi kikötés, amely beilleszthető a jogszabály keretei közé.[16]

A jogkimerülést utóbb az 1965-ben elfogadott dUrhG kodifikálta. A törvényben szigorúan területi, nemzeti jelleget öltött e jogtétel, kizárva annak lehetőségét, hogy a nyugat-német piacon kívül (így akár az NDK-ban) forgalomba hozott műpéldányok a szerzői jogosult engedélye nélkül viszonteladás tárgyát képezzék az NSZK – értelemszerűen ide értve Nyugat-Berlint is – területén.^[17] A jogkimerülés szerződés útján történő korlátozhatósága terén is tovább finomodott a közegyezség, amely mára arra az álláspontra helyezkedett, hogy szerződések útján kizárólag a műpéldányok első nyilvánosságra hozatalának a körülményei befolyásolhatók. A jogszerűen értékesített példányok további sorsát azonban már nem befolyásolhatja a jogosult.

A dUrhG kereteit az EUB 1971-től kifejlődő joggyakorlata lassan, de biztosan módosította. Igaz, világosan megfigyelhető volt, hogy a német bíróságok az EUB útmutatását az esetek többségében elfogadva a lehető legtöbbet próbáltak „megmenteni” saját nemzeti tradícióikból. Így például a Membran ügyben meghozott végső döntésében, mely eredendően a BGH-tól jutott az EUB-hoz, a legfelsőbb német fórum az alapul fekvő tények alapján szembe helyezkedett a luxembourgi fórum ítéletével. A BGH szerint ugyanis nem hívható segítségül a regionális jogkimerülés tétele az olyan műpéldányok tekintetében, amelyeket ugyan az Egyesült Királyságban állítottak elő, ám azokat az alperes angol cég a német leányvállalata részére értékesítette első ízben. Más szóval az alperes nem az angol, hanem a német jog alapján volt köteles a műpéldányok után járó jogdíjat megfizetni.[18] A Polydor ügyből ismert tényállással gyakorlatilag megegyező tartalmú ügyben azonban a BGH az EUB-hoz hasonlóan engedélykötelesnek tekintette az akkor még csak EFTA tagország Portugáliából az NSZK területére történő importálást.[19]

A szolgáltatás típusú felhasználások kategorizálása azonban – elsődlegesen nem az uniós joganyaggal szembeni ellenállás, sokkal inkább a belső ellentmondásoktól feszített nemzeti jog bizonytalanságainak köszönhetően – nehézkesen haladt. A nyilvános előadás formájában megvalósuló felhasználás esetén a BGH kizárta a jogkimerülés alkalmazhatóságát.[20] A kábeles továbbközvetítések esetén azonban annak ellenére elfogadhatónak találta a jogelv alkalmazását a BGH,[21] hogy ítéletének megszületése előtt nem sokkal az EUB ellenkező előjelű iránymutatást adott a német televíziós műsorok belgiumi kábeles továbbközvetítése tárgyában a Coditel I. ügyben.[22] Hasonlóan kiforratlan, jogirodalmi és gyakorlati vita tárgya volt a nyolcvanas években a video kölcsönzés terjesztés joga alá történő illeszthetősége, illetve a jogkimerülés tételének az alkalmazhatósága.[23]

Végül a kezdődő vertikális irányelvi jogalkotás nyomán az 1995-ös reform keretében dőlt le a jogkimerülés korlátozhatóságának utolsó „bástyája”, vagyis a jogkimerülés nemzeti jellege. A német jogalkotó ekkor a regionális jogkimerülés kizárólagosságának elismerésével, egyúttal a szolgáltatás típusú felhasználásoknak a jogelv hatóköréből történő kizárásával EU-konformmá tette a dUrhG-t.[24]

---

[1] „Denn was die persönliche Souveränität des Autors über seine Publikationen betrifft, so ist sie in dem Momente erschöpft, wo derselbe die Publikationsakte vollzogen hat, jedenfalls mit dem Momente, wo die Publikation bewirkt ist. Ihm auch noch fernerhin die rechtliche Souveränität über die Verbreitung zugestehen, hieße ihm einen Eingriff in den menschlichen Lebensverkehr gestatten, welchen keine Rechtsordnung gewähren kann. Kein Gesetz darf dem Autor die rechtliche Macht gewähren, die befugtermaßen verbreiteten Exemplare zurückzuziehen”. Lásd: Kohler (1880) 139.

[2] Kohler munkásságának elemzését lásd: Haberstumpf (2014) 470-481.

[3] RG 26.03.1902 (Rep. I. 303/01).

[4] Haberstumpf (2014) 477.

[5] Vö.: LUG §11.

[6] Az ezt megfogalmazó Mitteis gondolatait idézi: RG 10.06.1906. (Rep. I. 5/06), 398.

[7] A jogeset tényállását lásd: Uo. 394-396.

[8] „Haben aber Urheber oder Verleger das Werk in Ausübung ihres Rechts einmal an das Publikum abgesetzt und so in den Verkehr gebracht, so ist ihr Recht erschöpft”. Lásd: Uo. 398.

[9] „Auch der Urheber (Verleger) hat kein ausschließliches Recht, solche Exemplare des Werkes gewerbsmäßig zu verbreiten, die von ihm oder einem anderen Berechtigten in den Verkehr gebracht und so Eigentum Dritter geworden sind. Er kann diesem Dritten weder die Veräußerung überhaupt, noch die gewerbsmäßige Veräuße-rung (Verbreitung) untersagen, noch dieses aus dem Eigentum folgende Recht des Dritten (§ 903 B.G.B.) durch Bestimmung eines Preises, unter dem er nicht soll veräußern dürfen, be-schränken (§ 137 Satz 1 B.G.B)”. Lásd: Uo. 399. Egy másik hasonló ítélet hozott az RG első büntetőjogi tanácsa ugyanezen a napon. Ebben a jogesetben a viszonteladók a jogosult által kikötött árnál olcsóbban értékesítették tovább a műpéldányokat. A tanács azonban a jogkimerülés említése nélkül pusztán kötelmi jogi érvelést használva találta úgy, hogy a jogosult által megszabott árat harmadik személyekkel szemben, akikkel a jogosult nem állt szerződéses viszonyban, nem lehet kikényszeríteni. Lásd: RG 10.06.1906, 39 RGSt 108. A jogeseteknek a kötött árak alkalmazhatóságára gyakorolt hatásáról lásd: Mohn (1919) 280-281.; Leiss (1973) 185-186. Lásd továbbá: Haberstumpf (2014) 479-480.

[10] Allfeld (1928) 141-148.

[11] Haberstumpf (2014) 477.

[12] LUG 8.§ (3) bekezdés első tagmondata.

[13] Vö.: LUG 8.§ (3) bekezdés második tagmondata; 14.§, valamint a kiadókról szóló törvény számos passzusa. Idézi őket: BGH 21.11.1958 (I ZR 98/57) 202.

[14] Ahogy arra a jogirodalom is utalt: bár a haszonkölcsönzést a LUG 11. szakasza világosan kizárta a terjesztés joga alól, a jogszerűen forgalomba hozott példányok ilyen módon történő jövőbeli felhasználását a szerző a műpéldányra vonatkozó licencia keretében kizárhatta. Lásd: Allfeld (1928) 144-145.

[15] Uo.

[16] Uo. 202-203.

[17] Reimer (1982) 364.

[18] BGH 06.05.1981 (I ZR 92/78) 102.

[19] BGH 21.03.1985 (I ZR 166/82) 924-926.

[20] BGH 15.05.1986 (I ZR 22/84) 742-743.

[21] BGH 07.11.1980 (I ZR 24/79) 413-419.

[22] Az ítélet ilyen kimenetele részben annak volt betudható, hogy a dUrhG-val ellentétben a LUG a tartalmaknak az immateriális formában történő nyilvánossághoz közvetítését még a terjesztés joga alá illesztette. Vö.: Allfeld (1928) 144. Ahogy arra Ulmer utalt: a főbírák kizárólag a Der Heiligenhof ítéletre hivatkoztak döntésükben, amely ugyanakkor még a LUG hatálya alatt született. Vö.: Ulmer (1981) 375-376.

[23] Vö.: Ungern-Sternberg (1984) 262-267.

[24] Hasonlóan nemzetiről váltott regionálisra a jogkimerülés hatókörét illetően az EGK-hoz utóbb, 1982-ben csatlakozó Spanyolország. Lásd: Röttinger (1993) 58.