Bár a UsedSoft ügy BGH általi lezárása nem minden dogmatikai kérdésre adott választ,
különösen nem Németországban,[1]
érdemes röviden annak is figyelmet szentelni, hogy az ezt követő rövid
időszakban miként alkalmazta a német joggyakorlat az EUB és a BGH
konklúzióját. Más szóval: tekinthetünk-e precedensként a UsedSoft döntésre vagy sem?
A UsedSoft
nem kizárólag az Oracle-lel kényszerült perre az elmúlt években. Egy másik, a
joggyakorlatban UsedSoft III néven
ismertté vált jogvita keretében az Adobe kötött licencia szerződést oktatási
intézményekkel. A szoftvereket a cég központi honlapjáról lehetett letölteni.
Az alapügyben érintett intézmény (a másodrendű alperes) 40 egyedi licenckulcsot
vásárolt az Adobe Creative Suite 4 Web Premium programhoz, majd utóbb ezek
közül kettőt továbbértékesített a UsedSoft felé. Az OLG Frankfurt am Main 2012-ben úgy találta, hogy a szoftverekre
vonatkozó terjesztési jog kimerült. Ezen felül, mivel a forgalomban lévő
licenckulcsok száma a továbbértékesítést követően sem változott, maga a
továbbértékesítés sem tekinthető jogellenesnek.[2]
A
fellebbviteli fórum ítéletét a BGH az
EUB 2012-es előzetes döntését,
illetve saját, 2014-es UsedSoft II
ítéletét követve helyben hagyta. Hangsúlyozta, hogy amennyiben a szoftvert a
szerzői jogosult vagy az ő engedélyével más személy/szervezet értékesítette,
akkor az adott példányokra nézve a terjesztés joga kimerült, függetlenül attól,
hogy a másolatokat anyagi hordozóról vagy online felületről installálta a
végfelhasználó az egyedi számítógépekre. Ebből a szempontból kizárólag annak
van jelentősége, hogy a jogosult engedélyével került-e sor a terjesztésre. Amennyiben
igen, akkor a bíróság szerint az eredeti szerződésnek a továbbértékesítést
érintő korlátozásai is értelmüket vesztik.[3] Ehhez
hasonlóan a felperes sikertelenül hivatkozott arra, hogy az eredeti vételár
meghatározásakor nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a szoftvert az eredeti
vásárló utóbb továbbértékesítheti. A BGH
szerint ez mindaddig irreleváns, amíg a jogosult az eredeti eladás pillanatában
szabadon mérlegelhette, hogy mi a számára megfelelő vételár az adott értékesítésre tekintettel.[4] A BGH azt is megerősítette, hogy
amennyiben a másodrendű alperes volumenlicenc formájában vásárolta volna meg a
szoftvereket, akkor nem oszthatta volna meg az egész mennyiséget. Mivel azonban
a jelen ügyben 40 egyedi szoftvert
vásárolt az alperes, az EUB és a BGH volumenlicencekkel kapcsolatos
gondolatai nem alkalmazhatóak.[5]
Mindezek mellett a BGH úgy találta,
hogy az eredeti vásárló jogán a UsedSoft is jogot szerzett arra, hogy a
szoftvereket oly módon értékesítse tovább, hogy arról minden későbbi vásárló jogszerű
másolatot készítsen a saját számítógépére.[6]
Nem sokkal
ezt követően újabb BGH ítélet
született e témakörben. A Green-IT
jogeset tényállása szerint a viszonteladásokkal foglalkozó alperes a Symantec
cég Norton 360 Version 3.0 vírusírtó programcsomagjait vásárolta meg a felperes
hivatalos disztribútoraitól. A programcsomag részét képezte a szoftvert
tartalmazó fizikai hordozó, az installáláshoz elengedhetetlen programkulcs, az
EULA, további tartozékok és maga a csomagolás. A felperes a csomagoláson utalt
arra, hogy amennyiben a vásárló nem tudja installálni a számítógépére a csatolt
lemezről a programot, akkor a felperes honlapjáról is letöltheti azt. Az
alperes erre hagyatkozva a megvásárolt programcsomagokból kizárólag a
programkulcsokat értékesítette, az új vásárlók figyelmét pedig felhívta arra,
hogy a szoftverhez a Symantec honlapjáról férjenek hozzá. A 3.0-s verziójú
program telepítését követően a végfelhasználók ingyenesen frissíthettek a 4.0-s
verzióra.[7]
A BGH úgy találta, hogy a jogkimerülés
ilyen tényállás mellett is relevanciával bír. Annak előfeltétele, vagyis a
jogszerű első forgalomba hozatal, ugyanis világosan bizonyítható,[8] továbbá
a jogosultnak lehetősége nyílt az első értékesítéskor a jogvédett mű
kereskedelmi értékének megfelelő díjazást kérni az eredeti vásárlótól.[9] Nem
akadálya a jogkimerülés érvényesítésének, ha a viszonteladó nem a fizikai
műpéldányt, hanem a hozzá csatolt programkulcsot értékesíti, és a szoftver
ténylegesen egy online felületen keresztül kerül lehívásra.[10]
Ugyancsak nem zárja ki a jogelv segítségül hívását, ha a programkulcs
eredendően csak egy meghatározott időtartamra biztosít használati jogot (itt:
egy évre nyújtott vírusvédelmet a szoftver). Erre az időtartamra ugyanis a
jogosult korlátlanul és végérvényesen biztosította a vásárlónak a program
használatát.[11] A BGH ugyancsak megállapította – követve a UsedSoft III ügyben elmondottakat –, hogy a jogosult semmilyen
szerződéses eszközzel nem korlátozhatja a jogszerűen forgalomba hozott
példányok további viszonteladását,[12]
illetve a második és minden további, jogszerű megszerzőt megilletik a
programfrissítések is.[13]
Ugyanakkor, s ennyiben a felperes BGH-hoz
benyújtott felülvizsgálati kérelme megalapozottnak bizonyult, az alperes mindaddig
jogellenesen jár el, amíg a programkulcsok értékesítése esetén a fizikai
műpéldányokat nem semmisíti meg vagy teszi használhatatlanná. A hordozók
birtokban tartása ugyanis potenciálisan lehetővé teszi azok ismételt
felhasználását.[14]
Jól
látható, hogy a BGH mind a UsedSoft III, mind a Green-IT ügyekben követni igyekszik az EUB és a saját maga által korábban kitaposott
ösvényt, valamint magáévá tette azt a jogirodalmi álláspontot, miszerint az
eredeti szerződéseknek a továbbértékesítést korlátozó rendelkezései érvényüket
vesztik jogkimerülés esetén. Ugyanakkor a belőlük kiolvasható tételek számos
ponton túllépnek az EUB és a BGH eredeti ítéletein. Így világos
tájékoztatást kapunk arra nézve, hogy a fizikai műpéldányok értékesítése
ellenére is helye van a jogkimerülésnek az online felületről letöltött
szoftverekre nézve, valamint hogy az időben korlátozott használati jog biztosítása
(az említett Norton vírusirtónál) is eredményezheti a jogkimerülést, amennyiben
ezen időtartamon belül a végfelhasználó jogai korlátlanok és végérvényesek. Ha
el is fogadjuk ezeket a véleményeket helyesként, akkor is igazat kell adni
azoknak, akik szerint a BGH gyakorlata
továbbra is számos pontatlanságban szenved. Így különösen figyelmet – és
kritikát érdemel –, hogy a BGH a UsedSoft III ítéletben egymás mellett
három olyan kifejezést[15] is
használt a szoftverek vonatkozásában, amelyek szerzői jogilag nem szükségképpen
tekinthetők szinonímának.[16]
[1]
Scholz (2015) 142-145.
[2] OLG
Frankfurt am Main 18.12.2012 (11 U 68/11) 279-285.
[3] BGH
11.12.2014 (I ZR 8/13) 776., 35-36. pontok.
[4] Uo.
39-40. pontok.
[5] Uo. 776-777.,
43-49. pontok.
[6] Uo.
777-778., 52-65. pontok.
[7] A
jogeset tényállását lásd: BGH 19.3.2015 (I ZR 4/14) 1108.
[8] Uo. 1111.,
32-35. pontok.
[9] Uo.
1111., 36. pont.
[10] Uo.
1110-1112., 31. és 39. pontok.
[11] Uo.
1111., 37. pont. Más szóval mivel az egy éves időszak letelte után a
vírusirtóhoz új kulcsot kell venni, mindegy, hogy arra az eredeti vagy bármely
későbbi vásárló lesz-e köteles.
[12] Uo.
1111., 38. pont.
[13] Uo.
1112., 40. pont.
[14] Uo.
1112-1113., 41-52. pontok.
[15]
Nevezetesen: „Kopie des Computerprogramms”,
„Werkstück” és „Vervielfältigungsstück”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése